szerző: Sztankóczy András
2008. augusztus 7. csütörtök
olvasási idő 19 perc

A legismertebb magyar falu lett. Már modellt is neveztek el róla. Az élén pedig a legismertebb magyar falusi polgármester áll, aki egyben a legismeretlenebb is, és nagyon szeretné, hogy ez így is maradjon. A zóna elment Monokra, és egy kicsit tovább maradt ott, mint mások, hogy kicsit több emberrel beszéljen, és hogy az olvasója is kicsit többet lásson. Hogy lássa, mi történik Monokon, és miért pont ott.

   

Prológus
Még a rendszerváltás előtt volt néhány évvel. Talán 1986-ban. Egy tizenkét gyerekes cigány család akart letelepedni Monokon. A tanácselnök nem sok jót sejtett, és minden eszközt bevetett. A gyors válságtanácskozás sovány eredményt hozott: tetvesnek kell találni a gyerekeket, és akkor egészségügyi okokra hivatkozva talán meg lehet akadályozni az odaköltözésüket. A pártbizottság azonban nem volt fogékony a kibúvókra, a családot be kellett fogadni.

Az előítéletek pedig nem igazolódtak be, a család dolgos volt, mindegyik gyereküket iskoláztatták. S bár a leszármazottak, illetve az ő házastársaik közül már nem mindenki illeszkedett be ilyen mintaszerűen, nem ezért volt határkő Monok életében ez az esemény, hanem mert ez volt az első jelzése annak, hogy a zempléni település etnikai összetétele alaposan meg fog változni. Addig emberemlékezet óta öt-hat cigány család élt a faluban, részei voltak Monoknak, hol valamennyire, hol egyáltalán nem becsült részei, legalábbis a Cigány Terkáról, a doktor úr bejárónőjéről ma is úgy beszélnek, mint akinél senki nem dolgozott megbízhatóbban.

A kezdőpont
2008 kora tavaszán járunk, talán az idei első fűnyírás volt. Az önkormányzat közmunkásainak az volt a feladatuk, hogy levágják mindazok házai előtt a füvet, akikről tudták, nem képesek elvégezni a munkát. Jól haladtak, volt, aki szerint túl jól is. Egy negyven körüli cigányember könyökölt a napsütésben az ablakpárkányán, és dühösen nézte, hogy a munkások mindkét idős szomszédjának a háza előtt lenyírják a füvet, az ő portáját azonban kikerülik. Durva szóváltás kerekedett.

Ez volt az az incidens, amely a végső lökést adta ahhoz, hogy a polgármester új rendelettervezettel érkezzen az április 18-i képviselő-testületi ülésre. A rendelet célja az volt, hogy közmunkához kössék a segélyek kifizetését. Ha úgy tetszik, ennek a cigánynak köszönhető, hogy megszületett „a monoki modell”, amely rövid időn belül példátlan mozgalmat indított el az ország önkormányzatainál, lépéskényszerbe hozta a kormányt, a politikai pártokat, és állásfoglalásra kényszerített mindenkit, a rasszizmust kiáltó jogvédőket, publicistákat és cigány szervezeteket.

Persze az eseménysorozatot hiba volna egyetlen eseményhez kapcsolni, amint arról a modell születésének körülményei is tanúskodnak. Az április ülésen ugyanis Szepessy Zsolt polgármester egy másik tervezetet is magával hozott a falu közepén – mondhatni, stratégiai ponton –, a posta és a kocsma mellett álló hivatalba. E másik javaslat értelmében a gyermekek után járó segélyeket az érintett gyerekek iskolába, illetve óvodába járatásához kötötték volna.

A faluban többen is úgy vélték, hogy ennek a rendeletnek voltak igazán célpontjai a cigányok, a másik jogszabály – keletkezésének körülményei ellenére – legalább annyira vagy még inkább a segélyt is felvevő és mellette feketén is dolgozó magyarok ellen irányult. A testület ráadásul csak erre a gyermekes javaslatra bólintott rá, s mint utóbb kiderült, arra is rosszul. A szükséges kétharmados többség helyett ugyanis csak a feles volt meg, így aztán a polgármester sietve vissza is vonatta a rendeletet, és csak egy hónappal később, május 21-én fogadták el újra, de akkor már kétharmados többséggel, méghozzá mindkét rendeletet.A cikk folytatása...

Nem utolsósorban éppen a közben kibontakozó társadalmi nyomás állította át a habozó képviselőket, hiszen addigra már az egész ország Monok nevétől volt hangos, ami jelentős részben a polgármester médiaérzékenységét dicséri. Mint ahogy ez a médiaérzékenység segít megérteni azt is, miért éppen a monoki modell törte át az ország ingerküszöbét.

Polgármester vagy nagymester?
Hasonló kezdeményezések ugyanis bőséggel voltak a múltban az ország különböző részein, hiszen számos település küszködik hasonló problémákkal. Még Monok környezetében, a szerencsi kistérségben is sok olyan falu, város van, ahol sokkal nagyobb a romák aránya. Monok nem cigány lakosai szerint nem a számok – talán 300 az 1800-ból – az aggasztók, hanem a trend. Az idén lesz talán az első olyan év, amikor az általános iskola első osztályában csak cigány tanulók lesznek. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy egyetlen nem cigány monoki sem lép iskoláskorba, hanem azt, hogy aki igen, azt máshová viszik a szülei.

„Annak idején én voltam az első a faluban, aki elvitte a gyerekét másik iskolába, de akkor még azért, mert itt nem volt megoldva az angoloktatás, ma már nem ezért kell elvinni őket” – mondja egy ma már főiskolás gyermek szülője. És ezzel máris belekerültünk a számos ördögi kör egyikébe: a szülő, ha jót akar a gyerekének, elviszi innen, de ezzel még inkább rákényszeríti a többi szülőt, hogy ők is így tegyenek.

Az ilyen megoldhatatlannak látszó problémák – és a megoldhatatlan gondokra születő megoldási elképzelések – a környékbeli polgármestereket is foglalkoztatták, Szepessy ellenfelei szerint nem is történt más, mint hogy a monoki vezető szólótáncosként kiugrott a karból, és learatta a babérokat. (És persze a kormány is sietett hangsúlyozni, hogy ők már Monok előtt is készültek a szociális segélyezés megreformálására.)

Mindenesetre tényleg ő volt az, aki másfél héttel a (később visszavont) rendelet után antik bútorokkal berendezett hivatali szobájából felhívta azt a borsodi újságírót, aki amúgy néhány héttel korábban kapta meg a polgármester által létrehozott Szabad Sajtó Díjat, a Monokkal különösen lelkiismeretesen foglalkozó újságírók jutalmát. Az első híradások így április utolsó napján jelentek meg.

Innentől kezdve a folyamatra leginkább az irányított spontaneitás jellemző. „Szeretek sakkozni, előre ki is számoltam a következményeket, de arra még én sem gondoltam, hogy ekkora hatása lesz a döntésünknek, ami azért mutatja, hogy jól mértem fel a helyzetet, a feszültséget” – értékel Szepessy, és azt mondja, nem tett semmit azért, hogy a minta minél jobban terjedjen, az események önmagukat gerjesztik. Ez azonban csak részben van így, valójában nagyon is tudatos tevékenység zajlik a monoki polgármesteri hivatalban.

A polgármester belső köréből származó információink szerint van egy öt-hat fős tanácsadói kör, köztük jogásszal, sőt alkotmányjogásszal, s ez a kör gondosan megtervezi a lépéseket, amelyekkel Monok (és Szepessy) aztán mindig visszakerül a médiafigyelem középpontjába. A nyertes húzás persze az volt, hogy eleve olyan határozatot fogadtattak el, amelyről tudták, hogy törvénytelen. Ezzel egyrészt azt üzenték, a helyzet annyira kétségbeejtő, hogy a törvényesség helyi őre kénytelen törvényt szegni, másrészt az újabb és újabb reagálások – az általános ombudsman, a kisebbségi jogok biztosa, a közigazgatási hivatal elmarasztalása és majd a várható alkotmánybírósági döntés – garantálták az állandó publicitást. És amikor éppen nem volt ilyen, vagy éppen nem csatlakozott újabb település a kezdeményezéshez, akkor a polgármester bejelentette, hogy ő keres ügyvédet annak a kesznyéteni férfinak, aki árammal védte a kertjét, és így megölt egy lopni készülő cigányt. Máskor pedig Szepessy az uzsorások elleni harcra kérte az adóhivatalt – hiába ugyan, de akkor is.

Falu a sajtó szolgálatában
Az eredmény jól mérhető volt a hivatalon belül és kívül is. Amint egy érintett elmondta, belül elképesztő munkateher került a dolgozók vállára, csak ahhoz fel kellett volna venni két új munkatársat, hogy a bejövő gratuláló telefonokat és e-maileket fogadja, és hogy kezelje a bejelentkező újságírókat, akik egy pillanat alatt népszerű katolikus búcsújáró helyből népszerű újságírójáró hellyé tették a falut.

Amikor én ott voltam a polgármesternél, egy másik újságíró az előszobában várta, egy harmadik pedig telefonon kért interjút. És Szepessyn látszik, nagyon fontosnak tartja a médiát, ha kell, órákat szán egy-egy újságíróra, az autójában körbevezeti a faluban, bemutatja olyanoknak, akikkel szerinte érdemes beszélnie. A település pedig az első olyan falu lett Magyarországon, amelynek a kocsmájában az emberek rendszeresen azt vitatták meg, hogyan kell helyesen szerepelni a tévében – lehetőleg kamerának háttal.

A nyitottság ugyanis Monokon bizarr keverékben egyesül az elzárkózással: természetesen nem szólaltak meg az uzsorások, de félnek névvel és arccal beszélni az uzsorások által kizsákmányoltak is, s általában senki sem akarja a nyilvánosságban életre kelt két sztereotípiához (segélyen élő monoki cigány, illetve rasszista monoki magyar) a nevét, arcát adni.

Az újságírók úgy érezhetik magukat, mintha egy társadalmi katasztrófaturizmussal foglalkozó utazási iroda városnéző körútjára fizettek volna be. A polgármesteri hivatal munkatársa – a falu központjában is borzalmas utakra tekintettel – dzsipben visz körbe, megkérve, hogy a fényképezőgépet csak akkor vegyem elő, ha mondja. A két kastélyra, a Kossuth-szülőházra és a szoborra nem vesztegetünk szót, nem azért vagyunk itt, amiért az elmúlt évtizedekben jöttek az emberek. A házak sem műemléki szempontból érdekelnek, jóllehet valamikor országos hírűek voltak a monoki kőművesek.

Színek és formák
Nem, minket kifejezetten háromfajta háztípus érdekel: az uzsorázotté, az uzsorásé és az úgynevezett szocpolos házak. Az első kettő külsejére az élénk színek jellemzők, lévén az uzsorázottak szinte mind cigányok, az uzsorások pedig kivétel nélkül azok. (Körutunk egyik idilli pontja, amikor vezetőm egy sátortetős ház ablakát gondosan tisztogató – nem cigány – nagymamára mutat, és közli, hogy a ház lakói nem uzsorások, de a pénzüket az uzsorásokra bízzák, hogy azok forgassák. Jobban hoz, mint az állampapír.) Az uzsorások házai persze gazdagabbnak tűnnek, mint az általuk kizsákmányoltaké, de azért ezek sem paloták. A szocpolos házaknak ezzel szemben nincs színük, lévén az fölösleges pénzkidobás lenne olyan épületek esetében, amelyek úgysem azért készültek, hogy lakjanak bennük.

Monokon szerencsére nincs cigánytelep, az érdekes objektumok – így a szocpolos házak is – elszórva fekszenek. Amíg a HVG be nem számolt a csalásról, addig a szocpolos házak építése a helyi gazdaság egyetlen dinamikusan fejlődő szektora volt. Az ötlet lényege a következő: kell egy lehetőleg minél több gyermekkel rendelkező család, amelyik ha új házba költözne, többmilliós szocpol támogatásra volna jogosult. Az építtetőnek – aki jellemzően az uzsorás is egyben – meg kell állapodnia velük, kell építenie egy házat, eltenni a családnak adott szocpolt, csak a töredékét hagyva náluk. Ehhez persze az kell, hogy a – lehetőleg többlakásos – házat kevesebbe kerüljön felhúzni, mint amennyi szocpol járna utána. Minél nagyobb a különbség, annál nagyobb a haszon.

Az eredményt a sok közül legmeggyőzőbben egy falu széli épületben mérhetem le, amelyik már kívülről is inkább szociális istállónak tűnik. Végtelenül hosszú épület, szigetelés nem álcázza a csupasz téglafalakat, és már látszik, hogy a teteje megindult, nemsokára le fog dőlni. Belül gipszkartonokból készült főfalak, lécekből készült gerendák. Világos, hogy sem ebbe, sem a többi hasonlóba nem költözött volna be soha senki, és az is, hogy a csaláshoz kellett a hivatalnok is, aki lakhatónak nyilvánította ezeket az épületeket. Ha ez megvolt, és a pénzt kiutalták, akkor az építtető lebontotta a házat, és ugyanazokból az anyagokból már építette is a következőt. A botrány nyomán most a csalás résztvevői közül többen is előzetesben ülnek, amint ahogy rács mögött van a falu legfőbb uzsorásainak legtöbbje is.

Egy szerencsétlen család
De nem mindegyikük. Szerencstől szép kanyarokkal visz a tíz kilométeres út Monokra, és ahogy a településre beérek, az első kocsi, amelyet megpillantok, egy az út szélén parkoló új, ezüstszínű Mercedes, mellette nagydarab cigány férfi, beceneve Golyó. A későbbi – ezúttal a polgármester szakavatott idegenvezetése mellett megejtett – falunézésen megismerkedhetem Golyó autójának egyik szponzorával, egy másik szponzort a zóna olvasói is ismernek, az ugyanis a magyar állam, mert természetesen Golyó családja is felveszi a neki járó segélyt.

Ötgyermekes cigány fiatalasszonyhoz érkezünk, akinek nem elég az uzsorásoktól félnie, félhet még családi alapon az iszákos férjétől is, tőle menekült a szülei élénkzöld házába. Felettem a szoba mennyezetében szépen festett gerendák, előttem a vitrinekben elképesztő mennyiségű üvegtárgy, körülöttem szintén nem kevés gyerek.

Szepessyt szeretettel és tisztelettel fogadják, amire külön rászolgált egy negyedórával korábban, amikor a falu központjában a saját pénzéből adott az egyik gyereknek élelemre valót. Meg is győződik róla, azt vette-e, amit mondott, és közben igyekszik lecsillapítani a családot, mert most amiatt aggódnak, hogy az uzsorások mondták, ezentúl majd házhoz jönnek a pénzért. Eddig ugyanis az volt a szokás, hogy a segély érkeztekor azonnal, már a postán vagy a bank előtt elvették a pénzt a tartozótól. „Rájöttek, hogy ez túl jól megfigyelhető terület – mondja Szepessy, aki azonnal meglátja az új módszer gyenge pontját. – Ha nem engeditek be őket a házba, és mégis bejönnek, akkor viszont azonnal el lehet vitetni őket a rendőrrel.”

Az anya annak idején néhány tízezer forintot vett kölcsönt, de a havi százszázalékos kamat mellett a tartozás gyorsan félmillió közelébe jutott. Az uzsorás minden pénzét elszedte, általában havi húszezer forintot hagyva neki. A helyzetet súlyosbítja, hogy a nagyapától pedig azért vonnak pénzt, mert valami távoli rokonnak aláírt egy készfizető kezességet: „Azt sem tudom, mit írtam alá, de hát csak nem mondhattam a rokonnak nemet?”

A család egyébként nem tipikus abban az értelemben, hogy bár segélyből élnek, de mindegyik gyereket taníttatják, és nem tipikusak másik megállónk áldozatai sem, ők ugyanis nem cigányok.

Egy másik szerencsétlen család
Kis sarki háznál fékezünk, egy fiatal nő jön kaput nyitni, amint meglátja a kezemben a fényképezőgépet, rohanna vissza, de Szepessy megnyugtatja, így végül leülhetünk leszázalékolt férje mellé az apró konyhában/nappaliban, miközben a két kisgyerek a szobában játszik. Bár világos, hogy a polgármester rendszeresen hoz újságírókat a családhoz, amely így tulajdonképpen eszközként is szolgál arra, hogy a polgármester alá tudja támasztani igazát. Ám ez a megrendezettség vagy a manipulálás esetleges szándéka – ugyanúgy, mint a másik helyen – mit sem von le a történet drámaiságából vagy valódiságából, mint ahogy szó sincs betanított előadásról sem.

Tehát: nemrég költöztek Monokra, miután egyikük szüleinek házát, ahol addig laktak, el kellett osztani a három örökös, a három testvér között, márpedig a rájuk eső részből csak itt tudtak ingatlant venni. Amint beköltöztek, elkezdte látogatni őket egy nagyon kedves ember, s megígérte, hogy mindenben segít nekik. Kész elképzelése is volt. Névleg eladják neki a házat, amihez ő épít egy fürdőszobát, és így adja vissza nekik az épületet, ami után már jogosultak lesznek a két gyerek után járó 1,2 milliós szocpolra.

Vagyis mindenki jól járt volna (az adófizetőket nem számítva, de ők buktak ennél már többet is): a családnak lett volna fürdőszobája, a jó szándékú segítő ember pedig zsebre rakhatta volna a beruházás és a támogatás közti összeget. A segítő azonban a település egyik uzsorása volt, az eredmény pedig az lett, hogy a fürdőszoba nem épült meg, viszont a lakás az övé lett, s onnantól kezdve ráadásául havi ötvenezer forintot is fizethettek neki a bentlakók, ami azt jelentette, hogy az összes jövedelmükből maradt havi húsz-egynéhány ezer forintjuk. (Ennél a pontnál nyugodtan megállapíthatjuk, hogy Monokon az uzsorások szerint nagyjából ennyi a létminimum.)

Az uzsorás a lakás tulajdonba vételét óriási mulatsággal ünnepelte, demonstratívan beköltözött a szobába, kiszórta a bútorokat az udvarra, s a barátaival inni kezdett. A négyfős család a megmaradt konyhában szorongott – a férj éppen izomszakadással a kanapén feküdt –, onnan hallgathatta a zenét, a mulatozást. Ekkor hívta valaki a polgármestert – névtelenül persze –, hogy jöjjön azonnal, mert itt valami baj van. „Mintha egy pogány ünnepre érkeztem volna” – emlékszik vissza Szepessy. Azonnal hazazavarta a mulatozó társaságot, hiába tiltakoztak, hogy a ház az övék. És másnapra már nem is volt az, Szepessy ugyanis gyorsan rávette az uzsorást, hogy visszaírassa az ingatlant a családra. Azt persze nem mondhatja el, mivel győzte meg az uzsorást, de világos: durván megfenyegette, és nem joghátrányokkal.

Egyszemélyi vezetés
S máris itt vagyunk, távol a jogvédők valóságától, egy olyan helyzetben, amelyet az állam nem képes megoldani. Ha a rendőrség vagy az igazságszolgáltatás kezére van bízva, ez a két ember hajléktalanná válik, vagyis a gyerekeket vagy intézetbe kell venni, vagy legjobb esetben az anyával maradhatnának egy anyaotthonban, de a család mindenképpen széthullik. A fenyegetésért viszont – ha sikerülne bizonyítani – Szepessyt el kéne ítélni.

Tulajdonképpen ugyanezt a jog és az igazságérzet közti szakadékot érzete meg Szepessy a monoki modellnél is, és ezzel válaszol azokra a vádakra is, amelyek szerint egy település vezetője a törvények betartására esküdött fel, nem pedig a megszegésükre.

A lakásügy még az év elején történt, s az uzsorás már beletörődni látszott a vereségbe, de a feszültség most kiújult. A család ugyanis – arc nélkül – a Fókusznak is nyilatkozott, ami nem esett jól az uzsorás büszkeségének. Másnap részegen üvöltözött a főtéren, hogy megöli a családot és a polgármestert is. A nő most is minden, az utcáról jövő zajra összerezzen. Szepessy igyekszik megnyugtatni, hogy az uzsorás nem fog semmit csinálni, mert már van egy felfüggesztett börtönbüntetése, de a férj nincs meggyőzve: „Elborul az agya, és akkor nekünk jön, hiába fenyegeti börtön. Ezek teljesen máshogy gondolkodnak, mint más. Amikor kicsalta tőlünk a házunkat, akkor láttam rajta a felháborodást, teljesen úgy érezte, hogy ez a ház most tényleg őt illeti, mintha megdolgozott volna érte.”

Szepessy viszont azt ismételgeti, hogy ha nem beszélnek ezekről az esetekről, akkor soha nem lesz változás. Végül abban maradnak, hogy ha baj van, azonnal hívják mobilon Szepessyt, és ő jön a polgárőrökkel, akik addig is jobban figyelnek majd a házra rendszeres járőrözéseiknél.
– Jó a kapcsolat a polgárőrök vezetőjével? – kérdezem a polgármestert.
– Én vagyok a vezetőjük – válaszol.

Messziről jött ember
Hát igen, a polgármesternek sok minden belefér az idejébe, ami saját bevallása szerint annak is köszönhető, hogy hiperaktív, s alig alszik néhány órát naponta. De az is lehet, hogy ez a saját maga körül szőtt-szövődő legenda része, akárhogy is, nyilvánvaló, hogy több ember munkáját végzi. Szóval, azt tudni, hogy sokat dolgozik, csak azt nem, ki is ő.

„Ennek az embernek az előélete teljes homály – mondja a falu nem túl népes Szepessy-ellenzékének fontos szereplője, Kovács Béláné volt polgármester s nem mellesleg a képviselő-testület egyik olyan tagja, aki nem szavazta meg a rendeleteket. – Nem tudjuk, mit csinált, de még azt sem, hogy mi a végzettsége” – folytatja. És Szepessy valóban nem igyekszik megvilágítani a részleteket, sőt. Kifejezetten tiltakozik minden, a múltjára vonatkozó kérdés ellen, mondván, nem az az érdekes, hanem az, amit itt csinál. Mindenesetre elejtett megjegyzéseiből, a vele kapcsolatban állókkal folytatott beszélgetésekből, illetve nyíregyházi forrásainkból a következő – homályos, de nagyon is színes – kép rajzolódik ki az alacsony, jó erőben lévő, tüskefrizurás, szemüveges, 38 éves polgármesterről.

Eredetileg nyíregyházi, ott járt még középiskolába is, amúgy elég rossz hírűbe. Az, hogy folytatott-e utána tanulmányokat, nem világos, forrásaink fegyveres testületet emlegetnek, az biztos, hogy a katonai fegyelem, a rend mindig is vonzotta. (Elismeréssel beszél a Horthy-korszakról, miközben élesen elítéli annak antiszemitizmusát.) Édesapja – aki most is egyik legfőbb tanácsadója – szintén ilyen területen dolgozott, a rendőrségen és vélhetően a titkosszolgálatban, és ha nincs a rendszerváltás, könnyen lehet, hogy a fiú is ezt a pályát választja. Meggazdagodása tipikus szabolcsi történet: kihasználva a román és az ukrán határ közelségét, valutától kezdve a legkülönfélébb árucikkig sok mindennel üzletelt, hogy aztán végül főleg ingatlanokkal foglalkozzék.

„Vállalkozó vagyok” – mondja nagy nehezen a civil foglalkozását firtató kérdésre, nem mintha a vállalkozó ma már sokkal jobban csengene, mint az uzsorás. Az ingatlanok hozták Monokra is, ahol megvette a kisebbik (és szebbik) kastélyt, hogy majd hotelt alakít ki benne, a faluban emiatt sokáig csak „kastélyos Zsoltiként” emlegették. Kovácsné szerint olcsón, verseny nélkül jutott hozzá, és a képviselő-testület hiába próbált még a szerződés aláírása előtt találkozni vele, hogy érdeklődjön a terveiről, egyszer, amikor felhívták, például azt válaszolta, hogy azért nem tud megjelenni előttük, mert tréningben van. A kastély azóta Kovácsné szerint többször is – és egyre több pénzért – gazdát cserélt.

Szepessy többször sejteti, hogy jelentős vagyona van, a cégügyeket most elsősorban a testvérei viszik. Innen érkezett tehát ez a tényleg rendpárti, a küzdősportokat imádó, mindenkivel gyorsan összetegeződő férfi, hogy egy kis falu polgármestere legyen.

Falusi vagy országos karrier?
Kovácsné szerint hataloméhségből: „Ennek az embernek Karsai-szindrómája van, higgye el nekem – céloz a búzaégetőből lett képviselőre –, csak ugródeszkának használja Monokot.”

Szepessy szerint viszont idealizmusból: „Városi emberként mindig élt bennem valami idealizált kép a magyar faluról. Amikor idekerültem, először nem akartam elhinni, hogy mekkora a baj. Azt hittem, én látok rosszul.” Ezen akart változtatni, segíteni – és nemcsak az itt élőkön –, amikor független jelöltként elindult, és fölényesen nyert. A monokiak tehát neki hittek.
– Pártok megkeresték azóta, hogy álljon be hozzájuk? – kérdezem.
– Az összes. De tartom a három lépés távolságot.

A legnehezebb dolga ilyen szempontból a Jobbikkal van, amely ugyanúgy népszavazást is kezdeményezett a monoki modellről, mint maga Szepessy. A polgármester nem szeretné, ha ezért összemosnák őket. Mint ahogy a Magyar Gárdát is villámgyorsan leszerelte, amikor a faluba akart jönni.

Az országos politikusokról amúgy is az a véleménye, hogy nagyon eltávolodtak az emberektől: „Sorra jönnek le ide az ország vezetői, négyszemközt mind gratulálnak és egyetértenek, nyilvánosan azonban nem mernek kiállni. Azt hiszik, elvesztik a segélyből élők szavazatait. Jót nevettem, amikor a legutóbbi választásokon először lejött az egyik nagy párt képviselőjelöltje, ő tartott ingyenes rendezvényt, aztán a lejött a másik, s akkor meg ő. Boldogan mentek haza, mert akik ott voltak, azok néhány tál ételért cserébe mindkettőnek megígérték, hogy rá fognak szavazni, aztán persze el se mentek választani. A valódi szavazók pedig a rendezvényekre nem mentek el éppen a társaság miatt.”

Mindez persze nem jelenti, hogy ne érdekelné a politikai karrier, „ha magasabb szinten többet tudok tenni, csak akkor”, de hogy mi az a magasabb szint, azt már nem árulja el. Hozzá közel állók szerint viszont elérkezett az ideje, hogy „kiépítsünk egy nagyobb mancsaftot”, mert a polgármester ismertsége és rendeletének országos népszerűsége jó alap az országos politikai mozgalomra.

Rómeó és a kiuzsorázottak
Kérdés persze, hogy a monoki megoldások egyáltalán sikeresek lesznek-e. Az biztos, hogy például az uzsorásokkal szembeni harchoz nem alkalmas bármelyik polgármester, ehhez kellenek a Szepessyben meglévő kombinációk – legyen szó pénzről, elszántságról vagy fizikai erőről. Nyilvánvaló, hogy például a nyugdíjas Kovácsné egy ilyen konfrontációra nem lenne alkalmas, ha akarná sem. És vélhetően akarná, az ilyen településeken élők között ugyanis alig akad olyan, aki ne hasonló irányokban keresné a megoldást, mint Szepessy.

Mániákus fejlesztő, legyen szó falusi turizmusról, az ország legmodernebb buszmegállóiról vagy színházról. (Ellenfelei szerint túlságosan is merészen költi a falu pénzét fejlesztésre, miközben a működtetésben csak gyűlnek a kifizetetlen számlák.) Szeretné, ha nyári színházi fesztivál lenne Monokon, augusztus végén tartanak is négy előadást.

„Lesz például Rómeó és Júlia, ahol egy cigány színész játssza Rómeót, és egy magyar lány Júliát” – mondja a Budapesti Operettszínházból Monokra települt és a falu fő kulturális felelősévé lett színész-rendező-táncos-koreográfus Gajdos József, aki egyébként a polgármestert körülvevő szűk tanácsadói kör tagja is. Rómeó nemcsak játszik, az is a feladata volt, hogy a próbák után végigjárja a cigány családokat, és elbeszélgessen velük, mintát mutatva nekik a felemelkedésre.

Van honnan felemelkedni.
– Mivel foglalkoznak itt a legtöbben? – kérdem a polgármestert.
– Szociális munkával.
– És ha a szociális munkásokat nem számítjuk, akkor ki a legnagyobb munkaadó? – próbálkozom tovább.
– Az önkormányzat.

Feladnám, de folytatja: „Az emberek itt nagyon szegények, akik dolgoznak, azok is, akik segélyből élnek, azok is. A bezáró szerencsi cukorgyárban például a három műszakban dolgozó hetvenezret vihetett haza, és fizethette a bejárási költséget, várhatott a hajnali fagyban a buszra. Ehhez képest a szociális segély plafonja ötvenezer felett van, de nem is ez számít, hanem hogy a jogosultság megnyit egyéb támogatási formákat is, lakásfenntartási támogatást, rendkívüli segélyeket, a gyerekeknek nem kell fizetni az étkezésért, ingyen kapják a tankönyvet. És a szülő még elmehet feketén dolgozni is, esetleg pecázgat mellé, fát lop, hogy friss levegőn is legyen kicsit, és ha nem kell korán kelni, este is jobban ráér csámborogni a faluban, s ha ilyenkor megtetszik neki valami, viszi is. Olyanok vagyunk, mint a rossz apa, aki inkább pénzt ad a gyereknek, mint hogy foglalkozna vele, pedig a segély annak árt a legtöbbet, aki adja, csak nem is tud róla.”

Jövedelmi iszonyok
Van a faluban olyan 18 éves lány, aki már a harmadik gyerekét várja, és ebből nemcsak ő, hanem még a szülei is megélnek. Néhány szám, hogy pontosan lássunk: egy kilencgyerekes családnak a szociális segélyből és a gyermekek után járó támogatásból 215 465 forintos jövedelem jön ki, ami persze csak nyomorúságos élethez elég, de nem sokkal nyomorúságosabbhoz, mint annál a háromgyermekes családnál, ahol az egyik szülő dolgozik, a másik otthon van a gyerekekkel, és így jutnak 112 673 forinthoz. (Egy másik háromgyermekes család összbevétele, ahol senki nem dolgozik, 104 190 forint.) Vajon megéri-e gürcölni, hogy az egy főre jutó jövedelem ezer vagy kétezer forinttal több legyen?

És az a szomorú, hogy a segélyezettek az egy főre jutó jövedelmet sem költik rá a gyerekre. Hiszen különben miből élnének ilyen jól az uzsorások vagy a játékgépekkel felszerelt kocsmárosok? (A megélhetési gyerekszülés felszámolásának szempontjából nem is a monoki modell jelenti a legradikálisabb elképzelést, hanem a szerencsi kistérség polgármesterei által javasolt változtatás, amelyik három gyerek fölött már nem növelné tovább a segély összegét, csak adókedvezményt adna.)

A két rendelet Szepessy szerint is csak a döntéshozók felrázására alkalmas, bár eddig, akit behívtak, hiába törvénytelen a rendelet, az be is jött, és dolgozott: „A szociális munkások a falu leghasznosabb tagjai, mindent megcsinálnak. És nagyon jó hatással vannak egymásra, szerintem a szociális segélyt szociális munkabérnek kéne hívni, és mindenkit, aki munkaképes, munkavégzésre lehetne kötelezni. Ez alól csak olyan szigorú orvosi vizsgálat adhatna felmentést, mint amilyen régen a katonaságnál volt.”

De Szepessy is tisztában van vele, hogy a szociális munka csak egy lépcső: „Aki jól végzi a dolgát, annak adna az önkormányzat ajánlólevelet, és ha egy cég felvenné, akkor az állam adna adótámogatást utána.” A polgármester még tanácskozásra is meghívott szakembereket, ugyan próbálják meg kitalálni, mi lehet a fejlesztés iránya: a turizmuson kívül például olyan munkák megtelepítése, amelyekhez nem kell sok végzettség és tőke, mondjuk játszótéri bútorok építése. És akkor ehhez jönne még az oktatás átalakítása, sokkal több – főleg cigány – tanító, aki segíthetne a gyerekeknek beilleszkedni, hiszen sokuknál ott kell kezdeni, hogy megtanítják orrot fújni vagy kanállal enni. És persze egy jogaiban megerősített rendőrség. És így tovább…

Tovább a monoki úton, amelyről még nem tudni, hova vezet, és hogy végül elindulnak-e a települések rajta, és amelyet könnyű bírálni, de amelynek kétségtelen előnye, hogy az eddig próbált többi út nem vezetett sehova.