szerző: Rajcsányi Gellért
2008. augusztus 11. hétfő
olvasási idő 15 perc

Egyetlen dolog tudja a világon, hogy hová kell menni: a pénz. Siófokon beruháznak, fejlesztenek, építkeznek.

Valóban minőségi ugrás történt a Balatonon az elmúlt években? Koktélbárok vagy lángosbüfék dominálják Siófokot? Mit kínál az idén a Balaton fővárosa a vendégeknek? A Zóna körülnézett Siófokon, polgármestertől a turistákig, bártulajdonostól a vitorlásbajnokig faggatva az érintetteket: milyen is az idei szezon koktélja?

   

Pirkadat a siófoki kikötőben. Az enyhe szellőben csilingelni kezd a vitorlások fémsodrony kötélzete. A vöröslő ég alatt, a nagystrandról Madonna döng diszkóritmusban. A nap a fotós kedvéért éppen a móló vonalában kel fel, két oldalról vitorlások bólogatnak a jelenethez. Megjelennek a horgászok: csendben készítik elő türelemre tanító hobbijuk kellékeit.

Megindul az élet a kikötőben is. A part felőli bejárat mellett, árnyas fák alatt bújik meg Pomucz Tamás vitorlázó Európa-bajnok vitorlásboltja, testvérével viszi. A sportoló-vállalkozó vitorlázásoktatásra indul. „Siófok a maga módján rendben fejlődik” – mondja Pomucz Tamás. Az elmúlt évek nagymértékű kikötőfejlesztései új életet leheltek a vitorlázásba, de lassan elérik a kapacitás határait. „Szűkülnek a vitorlázás lehetőségei: egyre inkább megtelnek a kikötők, ezért a mennyiségi helyett a minőségi fejlesztésre kellene helyezni a hangsúlyt.”

A vitorlázó szerint rendszert és korlátokat kell bevezetni. „A tehetősebbek egyre nagyobb jachtokat szeretnének, de meg kell érteniük: itt egynapi járóföld a legnagyobb távolság, nincs szükség tengeri hajókra.” Pomucz kitart régi álláspontja mellett is, mely szerint a motorcsónakokat nem szabad beengedni a Balatonra. „A száguldás nem illik a tó hangulatához.” A vitorlázóbajnok nincs kibékülve az állami és önkormányzati szervek hozzáállásával: „Sokszor a fejünk fölött döntenek a hajózást érintő változtatásokról, az idén is évközben zúdítottak ránk egy új szabályrendszert. A hatóságok nem tudnak pontos számot mondani arról, mennyi hajó is van most a Balatonon.” Pomucz Tamás szerint meg kellene határozni a balatoni vitorlázás keretszámait, és állami, önkormányzati szinten is jobban össze kellene fogni a tóért.

Dani fiatal közgazdász, épp vitorlástúrára indul. „Az elmúlt két nyarat az Egyesült Államokban töltöttem, de az ottani beachek elbújhatnak a Balaton-part mellett. Itt hangulatos helyeken lehet strandolni, enni, inni, vitorlázni, szemben például a Los Angeles-i kietlen, de zsúfolt homokstrandokkal.” Dani szerint a Balaton nosztalgia is egyben: „Az egyetem alatt is jöttünk ide a barátokkal, kiszabadulva Pestről, házat bérelve összejött a banda, szabadságot adott nekünk a vidék.”

Lesz még lángosunk?
Délután két óra, a nap teljes erővel izzasztja a nyaralókat. Siófok egyik, korábban fizetős strandján nézünk körül: még áll a barna-fehér vaskerítés, de már szabad a bemenet. Fehér barakképületek sorakoznak, fölöttük többemeletes magánvillák néznek át a tömegturizmus színhelyére. Egy Schnell Imbiss (gyors harapó) feliratú bezárt büfé mellett, ebédre váró emberek során vágok keresztül a szomszédos büfé konyhájába nyíló oldalajtóhoz. Odabent nagy a sürgés-forgás, még nagyobb a páratartalom.A cikk folytatása...

„Jánosom, lesz két lángosom” – szól főnökének hátulról a fiatal szakács. Jánosunk 35 éve vendéglátós, hat éve béreli a büfét. A szezont három szóval foglalja össze: „Egy rakás szar.” Szerinte az emberek szegényednek, és az idén az időjárás sem kedvez az idegenforgalomnak. „Tavalyhoz képest nem tudtunk árat emelni, miközben az üzemanyag- és az energiaárak az egekig nőttek – panaszolja. – Több mint harminc év gyakorlat után az idén először szezon közben kellett feladnom egy büfé bérletét, hogy ne zárjam veszteséggel a nyarat. Egyre kevesebb a német” – magyarázná az okokat János, mire a fiatal szakács kiszól: „Hála Istennek!” A büfés folytatja: „A budapestiek a legjobb vendégek, mert a fővárosban hozzászoktak a keményebb árakhoz. Csak az a baj, hogy az árak mitsem változnak” – teszi hozzá, majd visszasiet az olajszagú büfékonyhába, hogy újabb lángost készítsen a pulthoz slattyogó vendégeknek.

A parton fagyiárus srác hűsöl a tető alatt. A szezonra panaszkodik ő is, meg az időjárásra. A siófoki fiatalember nyári munkát végez, a középiskola után Veszprémbe menne egyetemre. „Kicsit unalmas itt – súgja Tepi, aki amúgy Laci, de senki sem hívja úgy. – Néha Pestre megyünk bulizni, de itt, ha esténként végzek, megyek haza letusolni, aztán aludni.”

Akik magukénak érzik a Balatont
Az Ezüstparton elindulva, pálmafás, pázsitos bárhoz vezet az út, ahol a jó kedélyű tulajdonossal, Kenesei Istvánnal találkozunk. A férfi egy korábbi, hagyományos büfésor helyén építette fel vízparti bárját, kívül-belül elegáns, mediterrán stílusban, ami nem is annyira tájidegen a Balaton partján. Kávét hozat, majd belefog saját történetébe: „Lehúzó riportot nem tudsz velem írni. Ez a hely az igényesség szigete. Nézz körbe, nyírt pázsit veszi körbe az épületet, pálmafák állnak a nagy dézsákban, a gyerekeknek építettem játszóteret, itt van mellettünk ez a kis vitorláskikötő is – én magaménak érzem a Balatont, de azt szeretném, ha mindenki ezt érezné.”

Feltűnő, hogy itt sem hemzsegnek a külföldiek. „Szinte csak magyarok bukkannak fel – erősíti meg a megfigyelést a zenés kávézó tulajdonosa. – Bár igaz, nemrég jött egy középkorú szlovák pár, jégvödörben hozattak különféle borokat, végigkóstolták a legjobbakat. Tíz éve nem láttam ilyet.” Talán ezért is terelődik a beszélgetésünk a kereslet, avagy a kínálat igényszintjének növekedésére, s hogy vajon melyik okozza a minőségi ugrást. Kenesei szerint „a kínálat fejlődött, egyre többen látják be, hogy csak a hosszú távú fejlesztés és a minőségi turizmus lehet a fennmaradás kulcsa. A szolgáltatások fejlődésével az emberek is változtak. Amíg murvás volt előttem a sétány, alig győztem takarítani a csikket. A zöld pázsitra senki nem szórja rá a szemetét. A rendetlenség szüli a rendetlenséget.”

A derűlátó bártulajdonos elárulja optimizmusának okát is. „Egyetlen dolog tudja a világon, hogy hová kell menni: a pénz. Siófokon beruháznak, fejlesztenek, építkeznek. A központi Petőfi sétány már igazi Chicago, de tíz év múlva itt az Ezüstparton is elegáns üzletek, éttermek fogják egymást érni. Mindenki tudni fogja, hogy a Balatonnak helye van Európában.”

És akik nem…
Egy strandon dolgozó férfinak persze akadna hozzáfűznivalója az európai álomhoz: „Valóban kevesebb német jön, de akik itt vannak, azok nagy része fiatal, randalírozó csürhe. Padokat törnek, kukát rugdosnak, táblákat döntenek és facsemetéket tördelnek ki.” A német és holland tinédzserek buliturizmusa rengeteg gondot okoz a siófokiaknak. A férfi szerint azok az utazási irodák tehetnek erről, amelyek partifővárosnak hirdetik Siófokot Németországban. Ezek alapján a jobbára tizenéves fiatalok megfelelően felajzott állapotban érkeznek a városba.

A változásokról beszél Varga László siófoki újságíró is. „Egyrészt valóban látható a fejlődés: az önkormányzat sokat tett az épített és természetes környezet fejlődéséért, ezzel párhuzamosan egyre igényesebb szolgáltatásokat nyújtanak a vállalkozók is. Másrészt – és ez nem csak siófoki probléma – egyre inkább elszabadul az emberek önkontrollja: a parkolóba keresztbe állnak be, hagyják, hogy a kutya a parkban, a strandon ürítsen, és nem tudják elviselni, ha valaki szól ezért. A külföldiek pedig hamar felveszik ezt a szinte balkáni mentalitást, ennek a következménye a fiatalok huliganizmusa is.” Varga szerint a rendfenntartás lehetséges lenne a törvények és rendeletek betartásával, de a létszám- és eszközhiány miatt a rendőrség nem tud teljes mértékben eleget tenni feladatainak. Egy a zónának panaszkodó siófoki lakos szerint „a rendőrök, bár járőröznek, de ki sem szállnak a kocsiból”.

Az újságíró feltűnő tendenciát lát abban is, hogy egyre inkább beszűkül az a terület, ahol a kisebb jövedelműek nyaralhatnak, strandolhatnak, szórakozhatnak. „Örvendetes a minőségi turizmus megjelenése, de sokan már nem engedhetik meg maguknak, hogy Siófokon töltsenek el egy nyári hétvégét. A felső tízezer egy része pedig él a hallgatólagos előjogokkal: több mint egy évtizede folyik a pereskedés egy parti villa tulajdonosával, aki engedély nélkül töltötte fel a partszakaszát, majd szintén engedély nélkül magánkikötőt is létrehozott az Ezüstparton.”

A kilencvenes évek eleji vadkapitalizmus korszakának azonban vége szakadt: ma már ingatlanfejlesztő nagyvadak jelentek meg a Balaton körül, így Siófokon is. Egy spanyol cég megvette az újságíró-szövetség parti üdülőjét, majd lebontotta, és a helyére mesterséges öblöt és körülötte álló apartmanházakat tervez – egyelőre papíron. Az egykori kempingek kevés kivételével megszűntek, egyik-másik helyén nagy ívű szálloda- és apartmanház-fejlesztéseket vizionáltak, de egyelőre üresen állnak a telkek. Az ingatlanpiaci átalakulásban emelkedett fel az SCD Holding csillaga is, amely a Siotour romjainak felvásárlásával alapozta meg balatoni terjeszkedését.

Flakon Street
Ahogy esteledik, megindul a népvándorlás a siófoki utcákon: az utolsó strandolók is elindulnak hazafelé, és megjelennek az első partizók, akik a Petőfi sétány bárjaiban és kocsmáiban alapozzák meg az esti hangulatot. Egyre sűrűsödő csoportokban vonulnak el a kikötő közelében levő Jókai-villa előtt, amelyet egy élelmes vállalkozó kibérelt, hogy Jókai Village Garden néven nyisson kerthelyiséget. A szomszédos Ti Amo bár emberemlékezet óta a legősibb szórakozás otthona, emeleti ablakain színes női alsóneműk lengenek a szellőben.

A parti sétányokon egyre több kávézó és lounge bar nyílik az egykori bazársor helyén, elegáns pincérek és pincérnők állnak vigyázzba a bejáratuknál. Azért a múlt árnyai felbukkannak itt-ott: műanyagból fröccsöntött jósgép, narancsszínű, világító gumipálma és magnóról szóló Modern Talking zavar bele a szépülő összképbe. A tavaly átalakult kólás parti szórakozóhely is kétarcú eredményt hozott: az igényes külső mellé tévedésnek tűnő alapkoncepció és méregdrága árak tartoznak: pár tucat ember méregeti egymást a breakbeatet Neotonnal keverő DJ zenéjét hallgatva. Egy festett fekete és egy festett szőke hölgy, forrónaciban, magassarkúban arról diskurál, hogy szép zöld a fű, és szeretik a természetet, a másik pedig flegma ja-ja-val válaszol. A kikötő mellett, egy pólóbolt miniszínpadán két megélhetési inka zenél tucatnyi nézőnek, az egyikük szpaszibával köszöni meg a gyér tapsot.

„Ez is a Flakon Street része” – ezt már az inkákkal átellenben fekvő koktélbár tulajdonosa, Berencsi Tamás mondja; tizenhat éve üzemelteti bárját a korábban gagyitól sújtott sétányon. Berencsi a visszaszoruló plasztikvilágot hívja Flakon Streetnek. „Kilencvenkettőben még három hurkasütő és mi voltunk itt a sétányon – mondja bevallottan kis túlzással a teraszon. Latin dzsessz szól a hangfalakból. – Első fecskék voltunk az akkoriban átjáróház Siófokon. Az egynyári gazdagodás ma már nem működik, és arra külön büszke vagyok, hogy másfél évtizede az év minden napján nyitva tartunk, kialakult törzsközönséggel.”

Az idei szezont ő sem dicséri. „Nagyon rapszodikus lett minden, egy kis állami-önkormányzati védőháló jó lenne fölénk. Én csak szolgáltatok, de globálisan kell gondolkodni, hírét kell vinni a Balatonnak. Ezért tartjuk el az államot.”

Gúzsba kötött táncosok
De hogyan látja ezt az önkormányzat vezetője? Balázs Árpád fideszes polgármester 1994 óta vezeti a várost, nem mondhatjuk, hogy ma kezdte a szakmát. A politikust fák mögött megbúvó, partközeli házának teraszán mesél a városáról, és a változás okairól. „Annak idején rá kellett jönnie mindenkinek, hogy a portékánk nem kell a kutyának sem. A vendéglátók korábban a rossz időjárásra, nemzetközi sporteseményekre fogták, hogy gyengék a szezonok. A változás a Széchenyi-terv idején következett be. A Siófokon épült négycsillagos szállodák új közönséget hoztak a városnak, ráadásul egész évben forgalmat biztosítanak. Ezek a szállodák várakozáson felül teljesítettek, és már újabbak épülnek.”

Kérdéses, mivel tud az önkormányzat hozzájárulni a versenyszféra fejlesztéseihez. „A város egymaga ruházott be 1,2 milliárd forintot a Galerius termálfürdőbe, rendbe tettük a közterületeket, és egyre pezsgőbb kulturális életet szervezünk Siófokra. Jó idő esetén a Balaton elég a turisták lekötésére, de megfelelő színvonalú programokat kell adnunk rossz idő esetére is.” A buliturizmus Balázs Árpád szerint öt éven belül eltűnik. „A tipikus siófoki nyaralók harmincas éveikben járó kisgyerekes szülők, akik baráti társasággal érkeznek a városba. Ők is szórakoznak, de sokkal igényesebb szolgáltatásokra vágynak.”

A siófoki rendfenntartást szintén sokan illetik kritikával. A polgármester azt mondja, a rendfenntartás a rendőrség dolga, de lobbiznak a megerősítéséért. „A bűnügyi statisztikák rohamosan javulnak, bűnmegelőzési irodát, áldozatvédelmi irodát tartunk fent, működik kamerarendszer is. Bízom abban, hogy a közbiztonság is sikerterületté válik.”

Aztán megáll a magyarázatban Balázs Árpád, és a madárfüttytől hangos terasz melletti bokrokra mutat: „Ott egy barátposzáta, az pedig egy csaláncsúcs.” Munka utáni kikapcsolódásként fia madárhatározójából szokta beazonosítani a kerti madarakat.

Partimérföld
Este tízkor vagy harminc német tinédzser karaokézza egy műanyag zöld pálma alatt Robbie Williams slágerét, majd elindulnak a Petőfi sétányon, amelyet ők csak Partymeilének (Partimérföldnek) hívnak. Nagy a hangerő, ahogyan egy német társaság óbégat, úgy nem tud óbégatni senki. Harsányan köszöntik a szembejövő fiatalokat. Néhányan lemaradnak egy mutatványosnál, aki élő kígyót akaszt egy ezresért bárki nyakába. Amíg néhányan a vastag pénzköteget számláló performerrel beszélgetnek, a háta mögött többen a lusta kígyót ingerelik sziszegéssel. Miután lefotózták az állatot, befordulnak a táncos helyek által keretezett terecskére, és elnyeli hangjukat a house zene zaja.

Halszálkás öltönybe bújt, fehér szandálban járó ősz hajú úr sétál a sötétben, körülötte csinos fiatal hölgy forog és csacsog. A bulihordák mellett háttérbe szorulnak a fiatalabb és idősebb párocskák, amelyek kézenfogva, de kevesebb szóval próbálják élvezni a siófoki éjszaka örömeit. A kólás strand kisebb szórakozóhelyeiről kiszűrődő zene bódító zsongássá áll össze, megesik, hogy bal fülünkön Neotont éneklő bulibélákat, jobb fülünkön Eddát játszó feldolgozászenekart hallunk. A Palace diszkó itteni bárjában nyolc plazmatévén megy az élő közvetítés a tánctérről: kamaszok tömegei topognak a habparti kellős közepén.

Meg sem állnak hajnalig, akkor indulnak csak haza. Pirkadatkor még átdöng a vitorláskikötőbe a zene: Shakira, diszkóritmusban, és a nap a fotós kedvéért újra a móló vonalában kel fel. A mosdóépület előtt sérült vízimadár vergődik a betonszegélyen. Új nap virrad. Horgászok érkeznek bringával: néhány parton fekvő bulizót megkerülve telepednek a partra. Miután a horgok landolnak a vízben, megindul a csevej. Egy idősebb horgász átint a szomszédos mólón álló a társához, aki látszólag éppen a felkelő napot horgássza ki a Balatonból. A hajnal csendjébe kiáltja: „Hé, Gazsi, ez az élet!”