szerző: Reismann Éva
2008. október 12. vasárnap
olvasási idő 14 perc

Azért akarok elnök lenni, mert van egy álmom. Szeretnék érvényt szerezni az alkotmánynak, és visszaállítani a köztársaságot.

Forradalmár, aki nem kér a képviselői fizetésből, nemet mond a háborúkra, az adókra, és többen keresnek rá az interneten, mint Paris Hiltonra. A Passzátszélben a világ ügyeinek alakítói: ezen a héten Ron Paul, a republikánusok volt elnökjelölt-aspiránsa.

   

„Négyévenként egy sor hamis választás elé állítják az amerikaiakat. Minden választási szezonban ugyanannak a fárasztó, kiszámítható rutinnak vagyunk kitéve: két jelölt elhiteti velünk, hogy alapvetően más nézeteket vall a kormányzásról, miközben politikai filozófiájuk alig különbözik” – ezzel az alapvetéssel győzött meg Ron Paul több százezer amerikait, hogy csatlakozzon a nevével fémjelzett forradalomhoz. Forradalmárkodni persze csak a megrögzött álmodozók szoktak, Paulra azonban tökéletesen illik ez a címke is.

Még ellenfelei szerint is ő az ideális képviselő megtestesítője: tűzön-vízen át kitart az elvei mellett, hűen szolgálja az alkotmányt, és a legelszántabb lobbisták sem tudják megingatni. Ez pedig Washingtonban valóban felér egy forradalommal. Sokan nem is tudják felfogni, hogy a texasi Lake Jackson képviselőjeként miként tudott éveken át megmaradni az intrikákkal teli fővárosban, ahol leginkább csak egy fura kis öregembert látnak benne, aki rendszerint edzőcipőben megy be a munkahelyére, és az elveihez való makacs ragaszkodásával időről időre megnehezíti saját párttársai dolgát is. Ha pedig igazán nagyot mer álmodni, akkor beszáll az elnökválasztási versenybe. Eddig leginkább csak mosolyogtak rajta, de ha valakinek a nevéhez pénzt és szavazatokat is lehet kötni, akkor már a washingtoni nagykutyák is felfigyelnek. Márpedig Ron Paul esetében ma már ez a helyzet: szavazók százezreit és dollármilliókat képes megmozgatni.

Ronald Ernest Paul a légierő veteránja, szülész-nőgyógyász, akinek a segítségével több mint négyezer gyerek jött a világra, az 1988-as év libertariánus elnökjelöltje, a 2008-as év republikánus elnökjelölt-aspiránsa, texasi képviselő, saját állítása szerint „az alkotmány bajnoka”. A lehető legkevesebb időt tölti Washingtonban és a lehető legtöbbet a családjával a texasi Lake Jacksonban. Ötven éve házas, öt gyereke, tizennyolc unokája van. Kongresszusi képviselőtársainak csak Dr. No, a politikus, aki nemet mond a washingtoni kormányzatra, az adókra, a háborúra és minden olyan törvényre, amely szerinte szembemegy az alkotmánnyal. Igazi csodabogár, akire mind többen figyelnek fel.

Harcban Giulianival, a terroristákkal és Paris Hiltonnal
Ron Paul népszerűsége azért is meglepő, mert bár éveket töltött el a kongresszusban, sokan akkor hallottak róla először, amikor a neve 2007-ben megjelent a Republikánus Párt elnökjelölt-aspiránsainak a listáján. Országos ismertséget tulajdonképpen egy májusi szópárbaj hozott neki. A republikánus elnökjelöltek Dél-Karolinában vitatkoztak a tévékamerák előtt.

Terítéken volt a megkerülhetetlen téma, a terrorfenyegetettség, és Ron Paul higgadtan megemlítette, hogy elképzelhető: a 2001. szeptember 11-i támadásokat az Egyesült Államok közel-keleti katonai jelenléte váltotta ki. Mindezt egy Oszama bin Laden-idézettel támasztotta alá. Erre persze mindenki felkapta a fejét, vitapartnere, a New York-i hős Rudy Giuliani szinte a földbe döngölte, és a közönség tapsa közepette bocsánatkérést követelt tőle. A texasi képviselő ehelyett történelmi és filozófiai fejtegetésbe kezdett. Egy dolog, hogy ezek után már mindenkinek ismerősen csengett Ron Paul neve, és egy másik, hogy a vitát Giuliani nyerte meg. Nem kis fegyvertény viszont, hogy a hírhedt vitának is köszönhetően a Google-keresések listáján megelőzte Paris Hiltont. A cikk folytatása...

Ha már a külpolitikánál tartunk: Ron Paul az a fajta politikus, akinek kész terve volt arra, hogy mit tenne elnöksége első napján. Visszafordítaná az amerikai anyahajókat a Perzsa-öbölből. Szerinte ez lenne a legegyértelműbb jele annak, hogy Washingtonban valóban változás következik be, nem is szólva arról, hogy ez a lépés mekkora presztízsnövekedést hozna az Egyesült Államoknak. Igazi békepárti konzervatív politikus, néhány meghökkentő, de annál markánsabb külpolitikai elképzeléssel. Ellenez minden külföldi beavatkozást, ennek megfelelően ő volt az egyetlen republikánus képviselő, aki az iraki háború ellen szavazott 2002-ben.

Az amerikai szuverenitás védelmét olyan komolyan gondolja, hogy kiléptetné az országot az ENSZ-ből, a NATO-ból, a WTO-ból, a NAFTA-ból, vagyis lényegében minden, betűszóval leírható nemzetközi szervezetből. Az iraki háború ellen végig hadakozott, és amikor évekkel később már mindenkinek elege volt az ottani kilátástalanságból, és néhány republikánus párttársa megköszönte az előrelátását, Paul bölcsen csak annyit mondott: „Soha nem bocsátják meg, ha valakinek igaza van. Mindig megbocsátanak viszont annak, aki tévedett, de később ezért bocsánatot kért.”

Szabad piac: élni és élni hagyni
Az Irakkal kapcsolatos elégedetlenség volt talán az egyik legfontosabb ügy, amellyel maga mellé tudta állítani az embereket, akik aztán érdeklődéssel hallgatták más elképzeléseit is. Számukra fontos, hogy a zsebüket érintő kérdésekben – lásd gazdasági válság – is meggyőző tud lenni. Paul határozottan ellenez bármiféle adóemelést, sőt egyenesen eltörölné a személyi jövedelemadót, a hiányt pedig a szövetségi kiadások mérséklésével pótolná. Eltörölné az óriási pénzeket felemésztő szövetségi kormányhivatalokat, az adóhivatalt, és még a jegybank szerepét betöltő Fedet is.

Az ő hőse a laissez-faire gazdaságpolitika osztrák atyja, Ludwig von Mises, a képe ma is ott lóg washingtoni irodájának a falán. Von Mises hű követőjeként ellenez mindenféle állami beavatkozást a gazdaságba, a mostani gondokat a fedezet nélküli papírpénzzel magyarázza, és visszatérne a Richard Nixon által eltörölt aranyalaphoz.

Az adófizetők pénzét olyannyira tiszteletben tartja, hogy nőgyógyászként például nem fogadta el az állami biztosítók kifizetéseit, gyermekeinek pedig nem engedte meg, hogy az egyetemi éveik alatt felvegyék a szövetségi diákhitelt, mert ezt is az adófizetők pénzéből finanszírozták. Annak idején saját egyetemi tanulmányait is önerőből oldotta meg, árult újságot és limonádét, füvet nyírt, ha kellett.

Egyike azon kevés politikusnak, aki a mindennapi életben is a kampányok idején hangoztatott elveket tartja mércének. Nem csoda, hogy sokan megkérdőjelezik, politikusnak való-e egyáltalán egy olyan ember, aki például nem fogadja el a kongresszusi juttatásokat. Igazi konzervatívként támogatja a fegyverviselést, és határozottan elítéli az abortuszt, a republikánusokkal ellentétben viszont ellenzi a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után életbe lépett hazafias törvényt. Ezekről több olyan törvényjavaslatot is benyújtott, amely a mai napig nem került a ház elé.

Lehet más a politika?
Ron Paul krónikus idealizmusát jelzi, hogy magára vállalta a Don Quijote-i harcot, amivel kevesen és főleg sikertelenül próbálkoztak eddig: hadat üzent az amerikai kétpártrendszernek. Kimondta azt is, ami tulajdonképpen a négyévenként megrendezett választási párharc talán legfőbb mozgatórugója: „A politikában eltöltött évek alatt rájöttem, hogy az elnökválasztásaink mindegyike színjáték.”

Az ő felfogásában John McCain és Barack Obama is ugyanazt képviseli, az általa antidemokratikusnak tartott kétpártrendszert pedig csak úgy lehet kibillenteni, ha az amerikaiak nagy tömegekben úgy fejezik ki az elégedetlenségüket, hogy egy harmadik párt jelöltjére szavaznak. Mivel Paul már nincs versenyben, a jelenlegi kínálatban a Zöld Pártot képviselő Cynthia McKinney, a libertariánus Bob Barr, az Alkotmány Párt jelöltje, Chuck Baldwin és a független fenegyerek, Ralph Nader szerepel.

Ennél a pontnál pedig már érdemes komolyan venni Paul mozgósító erejét, a kétpártrendszer sajátossága ugyanis, hogy ha a szavazók történetesen egy harmadik jelöltre voksolnak, akkor a két nagy párt jelöltjeitől vesznek el szavazatokat. Szoros verseny esetén ez döntő lehet. Paul mindenekelőtt párttársa, John McCain orra alá törhet borsot, hívei ugyanis szentül vallják, hogy semmiképpen sem voksolnak a republikánus elnökjelöltre. McCain választási stratégáinak azt is figyelembe kell venniük, hogy Barr például több, a végső elszámolásnál kulcsfontosságú államban foszthatja meg a szavazatoktól a republikánus jelöltet.

Paulisták
Ron Paul lelkes támogatói köre igazi „szivárványkoalíció”: rajongói között vannak 21. századi hippik és üzletemberek, függetlenek és anarchisták, demokraták és republikánusok, fiatalok, akik utálják az iraki háborút, és idősek, akik utálják az adóhivatalt. A Ron Paul-aktivisták között talán csak a bevándorlók nem képviseltetik magukat, miután többször is hangot adott annak a meggyőződésének, hogy az ország határait falakkal kell megvédeni. Szerinte sokkal ésszerűbb a mexikói határvidékre figyelni, mint aggódni a két Korea vagy az Irak és Szíria közötti határ miatt. Ennek a sokszínűségnek előnye és hátránya is van: mindenki talál magának valamit a politikai filozófiájában, amivel egyetért, de mindennel nem sokan értenek egyet. Ők is tudták, hogy Paulból nem lesz elnökjelölt, viszont hisznek abban, hogy a politika az elvek erejéről is szól.

Az előválasztásokon azért elért néhány meglepő eredményt: a nevadai caucuson például a második helyet szerezte meg Mitt Romney mögött. Iowában és Michiganben pedig legyűrte a sokkal erősebb népszerűségi mutatókkal rendelkező volt New York-i polgármestert, Rudy Giulianit. Mindez azt jelenti, hogy John McCain stábja jól teszi, ha Ron Paul híveinek udvarol, ugyanis létfontosságú, százalékokban mérhető lehet a szavazási kedvük.

Paul sikere pénzben is mérhető. Az ő nevéhez fűződik például a „hány dollárt gyűjthetünk egy nap alatt kampány idején” rekordja: 2007 decemberében huszonnégy óra alatt ötvenezer embertől csaknem hatmillió dollárt sikerült összekalapoznia az interneten. A szuperkedd előtt harmadik helyen volt a republikánus elnökjelöltek sorában. Nem adta fel akkor sem, amikor már körvonalazódni látszott, hogy John McCain fogja képviselni a pártot a demokrata jelölttel szemben. „Egy dolog a hatalomért kampányolni, és teljesen más dolog az elvekért és az ország jövőéért. Ez utóbbi kampánynak ugyanis soha nincs vége” – mondta akkor. És a jelek szerint komolyan gondolta. Júniusban lépett vissza a jelöltségtől, és a kampánypénzekből megmaradt csaknem ötmillió dollárt a Kampány a szabadságért elnevezésű új politikai mozgalomba fektette.

Lendületben az aktivisták
Ron Pault és híveit egyáltalán nem zavarja, hogy véget értek az előválasztások, és egész Amerika figyelmét már a McCain–Obama-párharc show-elemei kötik le. Ők úgy gondolják, tovább kell és érdemes menni. Legutóbb ez abban nyilvánult meg, hogy a republikánusok elnökjelölő konvenciójának az árnyékában saját nagygyűlést rendeztek – ugyanott és ugyanakkor. (A Republikánus Párt álláspontját jól tükrözi, hogy Paul nem kapott meghívót a konvencióra.) Miközben a republikánusok a Gustav hurrikán miatt tördelték a kezüket, és hálát adtak, hogy a vihar miatt George Bush csak videón és nem személyesen jelent meg a gyűlésen, Paul hívei azt mondták: az egyén felelőssége, hogy kitérjen a hurrikán elől, nem kell ebből állami ügyet csinálni. A libertarianizmus sajátságos értelmezése ez, hangulatalapozásnak azonban tökéletes volt.

Az ország minden részéből több mint tízezer ember vállalta a zarándoklatot Minneapolisba, tulajdonképpen egy olyan eseményre, amelynek semmi tétje nem volt az elnökválasztás tekintetében. Paul sajátságos személyi kultuszt is teremtett: hívei „ronvojokban” utaztak, a helyszínt pedig nemes egyszerűséggel Ronstocknak nevezték el, erőltetett szóvicces utalással Woodstockra. Akik ott voltak, azt mondják, tényleg olyan volt, mint Woodstock – csak éppen wi-fi kapcsolattal. Ron Paul forradalma valóban felnőtt a 21. század követelményeihez, ha azt vesszük, hogy a YouTube-on több mint százötvenezer videó népszerűsíti az üzenetét. Támogatói kézzelfoghatóan illusztrálták, hogy online eszközökkel miként lehet felhangosítani egy nagyon is elszánt kisebbség hangját.

Internetes forradalom sok-sok dühös emberrel
Ron Paul kampányának titkát sokan próbálták megfejteni. Az elemzések visszatérő következtetése az, hogy a politikus mindenekelőtt az emberek dühére alapozott, ez az elégedetlenség és harag hajtotta, hajtja előre a mozgalmat. Megjegyzik azt is, hogy ami Paulnak sikerült, az nem jött be a Republikánus Pártnak, amely évek óta nem talál egy olyan zsigeri haragra okot adó ügyet, amely egyesítené és a választási urnához rángatná az embereket. (Talán Hillary Clinton betölthette volna ezt a szerepet, de a republikánusoknak ez sem jött össze.) És ez a republikánusok legfőbb baja, mert ez a düh emelte az elnökjelöltségig Barack Obamát a demokraták oldalán. A választási szakértők szerint Obamának is van mit tanulnia Paultól, ha sikeresen akarja mozgósítani a híveit. Ehhez ugyanis – Paulhoz hasonlóan – a 21. század minden technikai vívmányát ki kell aknáznia. Így lépéselőnybe kerülhet, hiszen a republikánusok még mindig nem fedezték fel a világhálóban rejlő lehetőségeket.

Ron Paul lehengerlő webes jelenlétét tulajdonképpen kényszerhelyzet szülte, miután a hagyományos médiumok sokáig nem voltak hajlandók tudomást venni a texasi politikusról. Miközben Paul nehezen jutott szóhoz a sajtóban, a sajtónak megvolt a véleménye róla. A The New Republic című politikai magazin például azt állította róla, hogy populista, bigott és az összeesküvés-elméletek megszállottja. A mainstream amerikai sajtó a mai napig nehezen tud úgy beszámolni egy-egy Ron Paullal kapcsolatos hírről, hogy ne tegye nevetségessé, vagy legalábbis ne a szarkazmus hangját üsse meg.

Az biztos, hogy Ron Pault sok más politikussal ellentétben nem az egója hajtotta az elnöki versenybe. Az egyik tévécsatornán lakonikusan csak annyit mondott: „Azért akarok elnök lenni, mert van egy álmom. Szeretnék érvényt szerezni az alkotmánynak, és visszaállítani a köztársaságot.”

Ron Paul személyiségét és főleg a befolyását egyelőre nehéz megítélni. Népszerűsége már csak azért is figyelemre méltó, mert a 73 éves texasi képviselő már nem jelölteti magát semmilyen posztra, „csak” a forradalom élén kíván állni. Szerinte úgy lehet a legjobban szolgálni az országot, ha mindenkit békén hagynak. Hívei egészen addig mentek, hogy vettek egy darab földet Nyugat-Texasban, és megalapították Paulville-t. Úgy tűnik, mind többen érzik jól magukat Ron Paul furcsa világában.


A passzátszél című sorozat előző része: Egy buszmániás profi az elnökjelölti vitában
A sorozat aloldala az eddig megjelent cikkekkel