Emberek, akikről nem tudjuk, hogy kik is ők, pedig a nevüket gyakran halljuk, látjuk a hírekben. Például ebben: kétszáz éve született Louis Braille, a vakok és gyengén látók által használatos pontírás megalkotója. Ki volt ő, és miért volt szüksége a speciális írásjelekre?
A Braille-írást mindenki ismeri – csak nem érti –, egyre több helyen alkalmazzák, ezzel is egyenjogúvá téve a látássérült embereket. Nem volt azonban mindig így, és éppen a társadalmi kirekesztettség érzete sarkallt arra csaknem kétszáz éve egy mindössze tizenöt éves francia fiút, hogy megalkossa a pontírás ma is alkalmazott rendszerét.
Louis Braille hároméves koráig élte a normális gyerekek életét egy Párizshoz közeli faluban, Coupvray-ben. A hatszáz lelkes településen az emberek többsége iparos volt, Louis édesapja, Simon-René Braille lószerszámokat készített, ismert mester volt a környéken, ő tartotta el feleségét és négy gyermekét. Louis szívesen téblábolt a műhelyben, ám egyszer felügyelet nélkül tévedt be, és megpróbálta utánozni apját. Kezébe vette az árt, de amikor bele akarta nyomni a bőrbe, megcsúszott a keze, és a szerszám a szemébe szaladt.
Először nem tűnt nagynak a baj, de a seb elfertőződött, és napok alatt megvakult mindkét szemére. A család összetört, de a fiú nem. Érdeklődött a külvilág iránt, az apja pedig megtanította neki a betűket, kifaragta fából, és utána tapogatás után magyarázta el, melyik forma mit jelent. Mire hétévesen iskolába ment, már tudott a maga módján írni és olvasni, az órákon hallottakat könnyedén megjegyezte, és hamar a legjobb tanuló lett.
A tehetségét látva, Palluy atya, a falu plébánosa közbenjárt, hogy ösztöndíjat kapjon a vakok párizsi intézetében.
Hat héttel a tizedik születésnapja előtt útnak indult apjával a fővárosba, és beköltözött az intézetbe, amely további élete központja lett. A kezdet azonban nem volt könnyű, a Szajna-parti épület lepusztult volt, alig kaptak enni, Louis Braille tudásszomját azonban csillapítani tudta. Kitűnő tanuló volt, ráadásul megtanult zongorán, orgonán és csellón játszani (később többnyire zenélésből élt meg), és olvashatott is. Az intézetet alapító Valentin Haüy olyan könyveket készített, amelyeken a betűk voltak kidomborítva vastag papírlapokon. Tizennégy ilyen kötete volt az intézetnek, Braille mindet elolvasta, pedig a több tíz kilós könyveket csak nehezen és lassan lehetett olvasni.
A cikk folytatása...
Louis azon törte a fejét, hogyan lehetne megkönnyíteni az olvasást, mert nem csillapodott benne a tudásvágy. A fordulatot egy vendég hozta meg: Charles Barbier. A nyugalmazott francia tüzértiszt az intézetben bemutatta az éjszakai írásnak nevezett kommunikációs rendszert, melyet harctéri használatra fejlesztettek ki, hogy hang nélkül, sötétben is tudjanak kommunikálni a katonák. Barbier szisztémája már pontokon alapult, de tizenkét pontból állt, és túl bonyolult volt, mire az olvasó a mondat végére ért, elfelejtette az elejét. Az ötlet azonban megtetszett Louis Braille-nak.
Amikor tizennégy évesen hazament a nyári vakációra, a továbbfejlesztésen gondolkozott. Sőt dolgozott is, apja műhelyében az ezerszer elátkozott árt vette a kezébe, és azzal lyukasztgatta a lapokat, mígnem rájött a mindössze hat pöttyöt alkalmazó rendszerére. Tizenöt évesen már bemutatta a pontírását, az 1820-as évek végén (még nem volt húszéves a feltaláló) jelent meg az első könyv, amely Braille domború írásjeleivel készült, majd külön tankönyvben magyarázták el az írásmód lényegét.
A találmánya azonban csak lassan terjedt el, még az intézetben is, ahol felnőtt, és ahol tanárként dolgozott, csak halála után két évvel fogadták el hivatalosan az új írásrendszert. Louis Braille 1852-ben halt meg tuberkulózisban, de nevét és az általa kidolgozott pontírást örökre bevéste az emberiség történetébe.
* * *
A sorozat előző része: Anders Celsius a feje tetejére állította a hőmérőtA névérték sorozat aloldala az összes megjelent cikkel
Ha többet, rendszeresebben szeretne tudni rólunk, csatlakozzon a zóna-olvasók iwiw-klubjához.
