szerző: Rajcsányi Gellért
2009. február 25. szerda
olvasási idő 16 perc

Magyarország egy olyan hely, amelyről nagyon sokat tud az ember tanulni, ha távol van tőle.

Téli estéken hangulatos zugban érdekes emberekkel beszélgetni: kellemes elfoglaltság. A zóna riportere így tett akkor is, amikor Fenyvesi Zsófival, a Margrin néven alkotó grafikussal, dizájnerrel, ruhatervezővel, filmfesztivál-szervezővel és utcai művésszel találkozott a Kosztolányi tér melletti Tranzitban.

   

A kávézó hangulatos üvegtermében várok Zsófira, aki buggyos piros nadrágban és naplemente színű kabátban, saját tervezésű, népmesei madarakat ábrázoló, egyedi Tisza cipőjében érkezik nagy léptekkel. Lendülettel üdvözöl: két nappal később indul Hongkong érintésével Új-Zélandra. Színes ruházata nem meglepő: mindig is szerette az extravagáns megjelenést, ötleteit ma már sokfelé láthatjuk viszont a Tisza cuccokat hordó nemzedéken. Zsófi ugyanis huszonéves korától a felélesztett magyar cipő- és ruhaipari cégnél dolgozott divattervezőként, és nem keveset tett hozzá ahhoz, hogy az egykor lesajnált márkanévből eredeti, divatos és közkedvelt brandet építsenek fel újra.

Random élet
Random play – olvasható a Facebookon Zsófi profiljában, ezzel a rövid megjegyzéssel mutatja be magát. „Véletlenszerű játékok” – fordíthatnánk le döcögős magyarra, de Zsófi ezzel meg sem próbálkozik. „Egyszerűen tetszik a random szó, és hiszek a véletlen egybeesésekben. Az ember gyakran lehet jókor, jó helyen.” A véletlenek szerencsés összejátszásából álló pályaív eddig stimmel, de vajon meddig lehet játszani az életben, az élettel? „Remélem, hogy mindig” – válaszolja, merthogy az élete most arrafelé tart, ahová mindig is tartania kellett. „Nem feltétlenül kell kötődni földrajzi helyhez vagy elfoglaltsághoz: váltogatni és játszani is lehet a dolgokkal.” Azért néha már érezte úgy, hogy hoppá: ez most nem játék. „Utólag éreztem többször ezt. Amikor döntést hozok, akkor nagyon biztos vagyok a dolgomban, ami később visszatekintve teljes őrültségnek tűnik.”

A tervező előbb-utóbb szeretne festeni, de legalábbis képeket alkotni. Az elmúlt időszakban kóstolgatta a képzőművészetet. „De amikor erre gondoltam, eszembe jutott: mi az, hogy még nem jött el az idő? Ha most nem, akkor soha. Látom magamat egy tengerparti helyen, egy olyan házban, ahol nagyon sok növény van, kertben alkotni.”

Alkalmi alkalmazottság
A divattervező-grafikus kétfelé választja munkáit: alkalmazott művészet – alkalmi művészet. „Amikor ősszel megnyílt az első kiállításom, egy jó barátom, Újonc (Akkezdet Phiai) nagyon szép verset írt erre az alkalomra.” Ő használta ezt a kétféle jelzőt. ami Zsófi szerint kifejezi, hogy mi a különbség az eddigi munkáim és a mostani alkalom között. A tervező úgy véli: teljesen más az alkalmazott művészeti produktum és egy olyan alkotás, amihez nem kell magyarázat, aminek nincs funkciója.

Vannak vadzsenik, akik nem képesek az alkalmazkodásra és az alkalmazottságra. Vajon Zsófinak eddig szüksége volt a keretekre és a munkái hasznosságára? „Az alkotást eddig is elég tágan értelmeztem, ilyen feladatokat vállaltam csak el. De ugyanakkor a gyakorlati értékét, súlyát is éreztem a munkámnak. Az ember fiatalkorában ez önértékelési kérdés is: amit csinál, az tetszik-e másoknak?” A tervezőnek kimondottan lelkesedést adott, hogy rengeteg dolgot látott maga körül, amiről érezte, hogy jobban meg tudná csinálni, mert jó célt szolgált, vagy mert kifutott valahová a dolog. Az alkalmazottságot nem feltétlenül rabszolgaságnak érzi, mint egy operatív parancsteljesítést. „Azok a feladatok érdekelnek, ahol látom a célt, a folyamatot, de bele lehet vinni a művészi szabadságot is. Szeretem, ha tárgyiasulnak a fejemben lévő gondolatok, a tervek.”

Zsófi a munkáiban mindig szabadabbnak érezte magát, mint az iskolapadban. „Az iskola nagyon megviselt. Főleg egy művészeti suli. Persze sok mindent adott, de sok esetben frusztrált. Nem éreztem magamat szabadnak, és a feladataimon csak túl akartam esni, mert nem éreztem befogadó közeget. Ez szomorú, mert az ember azért jár ide, hogy a művészet szabadságát élvezze és inspirálódjon, illetve én ezért jártam volna.” Kevés embert tart mesterének. „Királyfalvi Károlyt nagyon tisztelem. Mindig kerestem a mestereket, de ritkán találtam meg őket.”

Zsófi feltételezi magáról, hogy idővel nő a tapasztalata, és egyre rétegeltebb dolgokat tud csinálni. Lehet, hogy a tervezőprogramokból jön a layerezés, a rétegelés szó használata, de úgy érzi, hogy többértelmű dolgok alkotására van benne igény. A tervező egyre inkább erre törekszik, legyen az egy kép, egy reklámgrafika, egy cipő vagy egy tárgy. Azt szeretné, hogy ha valaki tényleg időt szentel a vizsgálatukra, az felfedezzen benne kapcsolatokat, utalásokat. Legyen benne mögöttes tartalom. Fenyvesi Zsófi tanulmányaiban, olvasmányaiban is élvezte, hogy rejtett összefüggésekre világítottak rá. Ezt a munkájára is tudja vonatkoztatni, törekszik a többszintű tartalomra, érthetőségre.A cikk folytatása...

Márkaépítés magyar módra
„A Tiszánál öt éve kezdtem el dolgozni, óriási lelkesedéssel és nagyobb önbizalommal, mint tudással. Huszonkét éves voltam, és a cégnél harminc körüli tervezők dolgoztak. Úgy mentem oda, hogy na majd én elmondom, hogy kell ezt csinálni, miről van szó, mi a tuti… Utólag látom, hogy nagyra nőtt az önbizalmam, és akkori terveimen is látom ezt” – vallja meg. Másfél-két éven keresztül napi szinten, majd szabadúszóként működött együtt a céggel, és ruhát, cipőt, grafikai világot, valamint koncepciókat tervezett. Nemsokára megjelenik egy Arculat és identitás című könyv, amiben összegyűjtöttek olyan márkákat, amelyek hazai szinten is méltók arra, hogy bemutassák őket. Ebbe belekerült a Tisza is.

Fenyvesi Zsófi szerint a Tisza tulajdonosa, Vidák László elkapott egy olyan hullámot, és olyan dolgok mellett emelte fel a szavát, amelyek nagyon erősen magyar vonatkozású dolgok voltak. Példának hozza fel a budapesti Menza éttermet, mint névválasztást is, ami bevonzza a fiatalokat. A tulajdonos a Tisza esetében hozzányúlt egy olyan márkához, amelynek a nevében kettős betű van, külföldiek számára nehezen kimondható. „A Tisza nem a Nyugat majmolására hivatott márka” – mondja Zsófi, akit már az elején megfogott a hazai íz. Nem a retrojelleg vonzotta, az első években is el akarta kerülni ezt a fogalmat. A retróval nagyon rossz viszonya van, elcsépeltnek tartja, és szerinte mindenki mást ért alatta. „Úgy gondoltam, hogy a Tiszának van múltja, jelene és jövője is, és ne azért szeressék az emberek, mert nosztalgikus. Különben a tizenévesek vásárolják, akik nem is emlékeznek a régi Tiszára, de tetszik nekik, hogy magyar neve van, magukénak érezhetik a márkát” – magyarázza a Tisza sikerét a divattervező.

De vajon ő, egyedül hova vitte volna a márkát? „Ha minden döntés rajtam múlt volna – és ha a világ összes pénze meglett volna, hiszen kis cégről van szó –, akkor klasszikus cipőmárkát csináltam volna.” Fenyvesi Zsófi nagyobb energiával dolgozott volna azon, hogy az határozza meg a márkát, ami mellett felemeli a szavát. A tervezőnek mindig a Red Bull jut az eszébe: az ital sokaknak csak a sokadik asszociáció, mert már annyi minden épül rá: bizonyos körnek szóló, jól kiválasztott, jól megszervezett rendezvények, szponzorációk. „Egy márka – gyártson bármit is – hullámhegyek és -völgyek között mozog. Az tesz klasszikussá márkákat, hogy annyi minden kötődik az ember fejében hozzájuk. És persze az is, hogy vannak dolgok, amelyekből nem enged.” Zsófi nem tartja magát márkahűnek: vannak olyan márkák, amelyeket hitelesnek tart tevékenységük miatt, és ez kialakítja a vásárlóközönséget. A Tisza is támogat bandákat, eseményeket.

Az út, meg az élet
Tizenéves kora óta járja a saját útját, miközben nem nagyon tudta, hová vezet az út. „Inkább azon gondolkodom, hol tartok, és mit tehetek az adott pillanatban.” Zsófi nem azon örvendezik, hogy már mennyi értéket teremtett. „Az igaz, hogy alkottam. Az alkotás nekem terápia. Személyes szükséglet, hogy jól érezzem magam. Mindig is volt olyan célom, hogy nyomot hagyjak a világban.” Csak az elpocsékolt idő idegesíti. „Bennem mindig van egy állandó hajtás, vágy, hogy csináljak valamit. Kihasználni az időt: ebben a pillanatban is rajzolhatnék, ami akár a legjobb munkám lehetne. Minden pillanatot érdemes kihasználni, hogy ezzel megháláljuk az életet.”

Erre már 16-17 évesen rájött. Zsákutcába mégse került soha. „Olyan talán volt, aminek nem igazán találtam értelmét, de van bennem egy korlát, hogy bizonyos munkákat biztosan nem vállalok el. Persze fontos a pénz, meg kell élni, de ha nem áll ki a saját elvei mellett az ember, akkor nem tud önmagával békében élni.” Volt, hogy elutasított egy felkérést, pedig a jövedelem akkor jól jött volna. Zsófi biztos abban, hogy nem fog gyorsétteremnek dolgozni, vagy egy bevásárlóközpont katalógusát összeállítani. Olyan munkákat vállal, amelyek nem keresztezik saját szabályait. De ha a szakmán kívül kellene valamilyen nehezebb munkát vállalnia, akkor azt szívesen megtenné. „Inkább mosogatok, mint hogy McDonald’s-hirdetést csináljak.”

Saját bevallása szerint csak egy kicsi szeletét látja át a divatvilágnak. Húszéves kora körül nagyon érdekelték még az utcai művészetek. „Én is űztem, fontos volt.” Ma is azt gondolja, hogy ez erős és kreatív művészeti ág. Megérintette a közeg, barátokat szerzett, és máig ezt a szcénát látja át leginkább. Az utcai művész barátok közül ma már többen nem az utcán festenek. A tervező-grafikus kiállításokra is szeret eljárni, hogy átlássa, mi zajlik itthon. „Néha hajlamos vagyok azt gondolni, hogy nincs is más, és ha én nem látom, akkor nem történik semmi. Ha látok egy új megmozdulást, akkor annak örülök, és büszke vagyok a művészekre.”

Az utcai művészetek hatása
„Hol a street art határa? A gagyi tagek is a részei?” – kérdezem az utcaművészetek rajongójától. „Persze hogy nem kellene erőltetni a gagyi tageket, de mindent el kell kezdeni.” Tizenhat évesen két barátjával kiment a Sió partjára graffitit fújni, direkt délben. „Azt érzem ezek mögött, ami én voltam akkor. Van benne forradalmárság, hogy majd én megmutatom, hogyan kell ezt csinálni.” Zsófi szerint ez van a béna tagek mögött. Ha van a firkászokban tehetség és kitartás, akkor eljuthatnak a szép graffitikig. „Vagy rövid időn belül abbahagyja a tagelést, mert rájön, hogy máshogy kell ellenkezni. Vagy arra jön rá, hogy nem kell ellenkezni, mert minden úgy jó, ahogy van, és elnyomja azt az énjét, aki régen tagelt.” A tervező-grafikus szeret olyan házakat fényképezni, amelyek szét vannak fújva béna tagekkel, és mindig meglepődik, hogy miért nem lehet máshol a világon ilyet látni, ugyanakkor érzi a dolog erejét és indíttatását.

Fenyvesi Zsófi azért is érzi ezt, mert ősszel újra megrendezte barátaival a Xaft filmfesztivált, ami hat éve fut már. A Xaft amatőr sportfilmfesztiválként indul, de alternatív minifesztivállá nőtte ki magát. Lényege, hogy mozgás inspirálta filmeket küldhet be bárki, különböző kategóriákban. Ma már 600-700 fős a rendezvény. A filmfesztivál szünetében az Akkezdet Phiai hiphopbanda lépett fel spoken word stílusban. „Mindannyian szeretjük az irodalmat, a művészetet, és ezt összehozzuk a hiphoppal, a sporttal meg a filmekkel.” Évente hatvan-hetven film érkezik be. „Mivel Sticzay Péterrel mi ketten előzsűrizzük őket, látjuk, hogy sok film ahhoz hasonlítható, mintha tageket látnánk, de a szó legjobb értelmében. Gyakran kezdő filmesek munkái, de nagyon lelkesek, és sok energia van bennük.” Zsófi örömmel látja, hogy aki hat éve kezdte a filmezést pusztán lelkesedésből, az most a fesztivál profi film kategóriáját nyeri meg. Azt lehet mondani, hogy van egy Xaft által inspirált filmes generáció. „Semmi sem elveszett idő vagy energia. Ennek nagyon örülök.”

Az igazi hiphop
Most már teljesen a témánál vagyunk: az igazi hiphop mibenlétére már sokan keresték a választ, de a tömegek talán nem is hallottak a műfaj underground vonulatáról. Fenyvesi Zsófival nekiálltunk tehát kivesézni a stílust. Őt a rapzene fogta meg annak idején. Energiát érez benne: azt, hogy az ember mit hallgat otthon, ezalatt mit rajzol, milyen bulikba jár el, milyen dolgokat szeret, milyen sportot űz, milyen baráti társaságokhoz kapcsolódik. „Más lennék ma, ha ez kimaradt volna. Ha öreg leszek, majd ujjal mutogatnak rám az unokák, hogy itt a hülye nagyi, aki Beastie Boyst meg Q-Tipet hallgat. Szerintem az ember – akárhogy is tágítja később a látókörét – mégiscsak beleragad a késő kamaszkori hullámba. Annyira erőteljes, amit 16-17 évesen megélünk, hogy abból nem lehet teljesen kijönni soha.”

Közbevetem, hogy azért van egy csavar a dologban: amerikai nagyvárosok gettólakói létrehoznak egy műfajt, és aztán közép-európai, fehér kisvárosi gyerekek rámozdulnak ugyanerre. Hol van ebben a közös pont? „Hát igen, főleg úgy, hogy nem is értettük a szövegeket, pedig kimondottan erről szól a műfaj.” Amíg húszévesen meg nem tanult rendesen angolul, addig lövése sem volt arról, hogy miről szövegelnek. „De a legmagasabb szinten azért a költészethez kapcsolódik a műfaj.”

Adódik persze a kérdés: hogy mégicsak furcsa, hogy a hiphop földalatti ágát budai meg vidéki kisvárosi, középosztálybeli kölykök és nem BAZ megyei gettólakók képviselik Magyarországon, de Zsófinak erre is van válasza: „Azért én voltam cigány rapbuliban, és kurva jó volt. Nagyon jól is tudnak táncolni. Persze ott úgy láttam, nekik jobban bejön az arany nyakláncos, izomtrikós stílus, meg a vagánykodás, amit Amerikában a feketék erőltetnek, de nekem nagyon tetszett a zene meg a hangulat. Főleg hogy drága barátnőm gyakran bemutatkozott, mikor dumáltunk, mert ő tényleg Lakatos Adrienn. Elképesztő bulikat tudnak csinálni.”

És azért a graffiti, a hiphop indirekt módon megjelenik a terveiben, de csak az, amit leszűrt belőle. Fenyvesi Zsófi egy olyan műfajra, a vektorgrafikára talált rá, amihez egyrészt gyakorlat kell, de azután sokszorosítható műfaj. A grafikus alkalmi munkái is ezzel készültek, vektorgrafikát nyomtatott ki a vászonra.

A népmese és a gyökerek
A tervező-grafikust a hiphop mellett a geometria és a népmesék ihlették meg. Zsófi nagyon szeret népies madarakat rajzolni, Reich Károly rajongója. Olyan inspiráció ez, amely tudat alatt költözött be a képi világába. „Reich Károly Pávás című grafikája volt évekig a konyhánkban gyerekkoromban. A geometrikus minták is nagyon tetszenek. A vektorgrafika is jó alapot biztosít ehhez. Most azon kísérletezem, hogy a kézi technikákat hogyan lehetne összevonni ezekkel a formákkal.” Irodalmi és úti élményeit is transzformálja a művészetbe. „Nagy jegyzetfüzetes, moleskine-es vagyok. 2007 nyarán két hónapot voltam Lisszabonban, tök egyedül. Nem volt semmim, nem ismertem senkit, csak volt egy szállásom, és beültem egy kávézóba: nagyon élveztem.” Amíg ott volt, telerajzolt egy füzetet, kitalált egy történetet animációval, karakterekkel, de még nem nyúlt hozzá.

Fenyvesi Zsófi felhasználja a gyökerekből származó esszenciákat: ez szükséges ahhoz, hogy hogyan álljon neki a képnek, amit csak önmagáért készít. Összefoglalja magában, hogy milyen témák, milyen formák, színvilágok érdeklik, és milyen technikákkal alkosson. „Szülővárosom, Siófok és a Balaton is inspirál, de nem a tárgyak, hanem az egész lényege érdekel, ezt próbálom megfogni.” A tervező-grafikus elszabadulna a monitortól. Szerinte a monitor nem korlátozó eszköz, de nagyobb élmény festékkel kenni a vásznat. És persze a visszavonhatatlanság törvénye: a számítógépen vissza lehet vonni a mozdulatot, de a vásznon nem. „Ez sokkal intenzívebb de improvizatívabb dolog is. De a munkamódszerem, hogy a legjobbra törekszem: próbálom kerülni a vakvágányokat, és előzetes képet igyekszem alkotni a fejemben.” Fenyvesi Zsófi úgy érzi, most kezd kialakulni a saját stílusa, rátalált egy útra.

Margrin a világ körül
„Magyarország egy olyan hely, amelyről nagyon sokat tud az ember tanulni, ha távol van tőle” – állítja Zsófi. Emberi kapcsolatait pillanatszerűen éli meg. „Úgy gondolom, hogy aki fontos számomra, azt nem tudom elveszteni hosszabb külföldi tartózkodás után sem. Ha olyan szinten voltunk egy barátságban, akkor az felfüggeszthető. Ez különben is csak a fizikai találkozásra vonatkozik, hiszen levelezni, chatelni már mindenhol lehet. Bárhonnan folytathatók a dolgok.”

Zsófi most szeretne külföldről észrevenni olyan dolgokat, amiket itthon nem vesz észre. „Készen állok arra, hogy a megismert lehetőségek után egy másik életet éljek meg. Hátradőlős, nyugalmas, konfliktusmentesebb helyen szeretnék élni, azt hiszem, Új-Zéland ilyen lesz.” „Ez a szabadság?” – kérdezem. „Nekem ez. De én mindig nagyon szabadnak érzem magam.”