szerző: F. Tóth Benedek
2008. május 21. szerda
olvasási idő 3 perc

Rámutat arra a fontos különbségre, amely amúgy is megtalálható az ember és ember között: mindig is lesznek olyanok, akik különbözni akarnak másoktól.

Bradon Hackett – alias Markovics Botond – könyve, A poszthumán döntés az idei Zsoldos Péter-díj egyik aspiránsa. Komor képet fest a jövőről ez a regény, de elvégre csak emberekről szól. F. Tóth Benedek mindennapi betevőnek ajánlja – a jövőből.

   

Különös ez a könyv. Különös, mert egybefog mindent, ami rólunk, emberekről szól, és mégis szétválaszt mindent, ami emberi. Egybefog, mert az emberiség alternatív jövőjének nem éppen vidám képét rajzolja meg, egy olyan világét, amely ráadásul nem is a Földön vár ránk, másrészt szétválaszt, mert rámutat arra a fontos különbségre, amely amúgy is megtalálható az ember és ember között: mindig is lesznek olyanok, akik különbözni akarnak másoktól. Csak az nem mindegy, hogy az akaratunktól, a tetteinktől leszünk-e mások, vagy azért, mert erre predesztinál bennünket valamilyen mesterséges beavatkozás, netán a genetikai módosulásoknak köszönhető a különbözőségünk.

Ebből a szempontból figyelve kap értelmet a regény címe is: A poszthumán döntés. Bevallom, mindaddig nem éreztem, és nem is értettem a címet, amíg el nem jutottam a könyv harmadáig. Onnantól kezdve azonban világossá vált előttem is, hogy a szerző, Markovics Botond, aki amúgy közgazdász, és az írói keresztségben a Brandon Hackett nevet választotta, tökéletesen átgondolta az emberiség egyik lehetséges útját. Nem könnyű persze feldolgozni a szót, hogy poszthumán, mert nehéz szembesülni az ember utánival, de ha jobban belegondolok, most is élnek közöttünk poszt- és – a logikát követve – prehumánok. A jelenkor nagy társadalmi problémáiban és vitáiban azonban többnyire a mi döntésünk, képzettségünk, neveltetésünk, szocializációnk, tettünk határozza meg, milyen és melyik táborba tartozunk, és a versenyben nem feltétlenül az marad alul, aki képzetlenebb, gyengébb. Ám aligha van esély küzdenünk egy tőlünk teljesen függetlenül, ám párhuzamosan kifejlődő civilizáció tagjai ellen. Kérdés persze, lehet-e vagy kell-e, de a még fontosabb kérdés: akarunk-e közéjük tartozni.

Mielőtt túlontúl is azt gondolnák, ez a regény valamiféle mély filozófiai értekezés, máris a segítségükre sietek. Ez a könyv ugyanis – túl a társadalmi értekezéseken az esszék világát idéző témakiválasztással – szerelmes, romantikus regény. Időben és térben eltolva ugyan, igen erős mentális, dimenziós eltolásokkal tarkítva, de egy férfi és egy nő, Elliot és Nicole nagyon is emberi története. Nem is olvastam még a szerelemről ilyen megközelítésben, egy maitól teljesen különböző világban, ahol az ember fejben ír naplót, és azon gondolkozik, melyik bolygóra telepedjen le – mintha csak azon törné a fejét ma egy fiatal, hogy Párizsban vagy Londonban éljen-e –, nem is lehet ez másként. S ami a legszebb az egészben, hogy úgy tűnik, és ez talán jó hír, hogy legyen bármilyen kaotikus is a jövő, éljen bármilyen messze is az ember a Földtől, s járjanak közöttük szuperintelligens poszthumánok, mit sem változnak az emberek. Ugyanúgy szeretnek, mint ahogyan gyűlölnek is, küzdenek félelmeik ellen, vágyaikkal, gonoszok és jóságosak, gyengék és akaratosak. Egyvalamiben azonban mind közösek, ráadásul éppen az emberek által. Csakis a döntéseink által leszünk valakik, szürkék vagy éppen semmik. Rajtunk múlik.

Brandon Hackett: A poszthumán döntés
Delta Vision, 2007
1990 forint, 408 oldal