Ma egy fiatal svájci festőművészt mutatunk be a zónában. Andreas Berde azt mondja, hogy belső filmet forgat, amikor fest. A képeit látva semmi kétség nem marad bennünk, hogy igazat mond, és azt se bánjuk, ha ehhez a filmhez mi is kellünk.
Különös, hangulatukban és történetükben nagyon erős festményekre bukkantam Budapesten, a Madách utcában, a Várfok galéria előszobájaként emlegetett Spiritusz Galériában. Egy Budapesten született, Bázelban élő, harminchárom éves fiatalember, Andreas Berde képei lógnak a falon. A képek azoknak, akik gyakran járnak moziba, vagy emlékeznek még a Technicolor forradalmára, azonnal ismerősnek tűnnek, de valahogyan mégse. Mert van bennük valami igazán eredeti filmes hangulat, de mégsem filmek ezek. Vagy mégis?
Mintha egy film képkockája volna Berde minden festménye, és mégse… Mintha maga a festmény volna a film, és mégse… De egyvalami biztos: muszáj nézni Andreas Berde svájci festőművész képeit. Nézni és látni, akár egy mozifilmet.
Mert Andreas Berde filmet forgat festővásznon. Furcsán hangzik, pedig a módszere egyszerű: filmekből gyűjti össze a festményeihez szükséges képelemeket. Alakokat, háttereket, tárgyakat, mozdulatokat, színeket, részeket, részleteket, hogy aztán mindet összekeverve egészen más, az eredetitől akár gyökeresen eltérő jelentést adjon az eredeti tartalmaknak.
Némi túlzással mondhatnánk azt is, hogy Andreas Berde filmújrarendező. A darabokból összerakott festett filmjei mégis állóképek, és csak bennünk kelnek életre.
„Belső filmet alkotok – mondja Berde.
– A néző úgy érzi, hogy ismerős neki ez a kép valahonnan, biztosan látta már, de nem tudja megmondani, melyik filmben is. És éppen ez a lényeg!”És valóban forog a belső film, peregnek a kockák. Négy–tíz film hangulata is megérint, s mikor már azt gondoljuk, megvan, igen, rátaláltunk, ez a jelenet tuti, hogy ebből és ebből a filmből van, újabb és újabb részlet mutatja meg magát a vásznon, és az előző mozi képe azonnal szertefoszlik, előtűnik egy másik rendező másik alkotásának másik hangulata, és abban a pillanatban rájövünk, hogy Berde minket, nézőket használ arra, hogy összevágjuk a filmet. Ő csak elénk tárja a részleteket, segít, hogy egymás mellé illeszthessük a jeleneteket, s bár tisztában vagyunk azzal, hogy a festmény egyetlen kivetült kockája csupán e sajátos mozinak, lapoznánk legszívesebben közben, már ha lehetne festményekből óriási méretű lapozós, pörgetős könyvet készíteni, és az sem áll távol tőlünk, hogy bekukkantsunk a kép mögé, netán ott áll a rendező maga, vagy hagyott némi instrukciót nekünk a filmgyártáshoz.
A cikk folytatása...
Ami azonban a legbájosabb az egészben: ez a mozi régi mozi. Mert bár a jelenben készülnek, hangulatukban, történeteikben azt a kort – leginkább a hetvenes, nyolcvanas éveket – idézik, amikor még nem a trükkmesterek tudása vagy a számítógépek mesterséges agyi kapacitása határozta meg a látvány minőségét, hanem az eredeti természeti vagy épített környezet a forgatási helyszín, és csakis az operatőr, a rendező, a vágó és a világosító, no meg a színészek képessége döntötte el, milyen összképe lesz a történetnek. Berde nem is tagadja, mekkora hatással van rá az a világ:
„Akkoriban még stílusa volt a filmeknek, s bár nagyon sok technikai, optikai trükköt ismertek a filmesek, az illúzió, amelyet teremtettek egy-egy jelenetben, hatásában egészen eltér a maitól. Más az irrealitás fogalma is, sokkal érthetőbb és emberközelibb.”Berde nem riad vissza attól sem, hogy utólag is finomítsa képének részletét, restaurálja akár a kiállítások helyszínén, térdepelve, mert nagyon fontosnak tartja, hogy a képei elérjék a belső film elkészítéséhez szükséges hatást. Fontos, mert
„az álomvilág kaput nyit a szellemhez”, és akiben megvan a hajlandóság arra, hogy újragondolja a sokak által megkérdőjelezhetetlen, az ember önmaga számára felállított és leírt szabályokat, az megtapasztalhatja, hogy a szürreális világ nagyon is hétköznapi, legalább annyira az, mint amilyet az ember magának teremtett. Berde festményei ezt a nem hétköznapi valóságot ábrázolják.
Különös persze az is, hogy Berde festményei nem némafilmek.
„Nagyon is inspirálnak a párbeszédek, mert az általuk teremtett feszültség segít megmutatni, hogy milyen részletet érdemes kiválasztanom a képeimhez az adott jelenetből. Ha kell, magukat a szereplőket is kimentem onnan, de engem ebben a pillanatban már nem az érdekel, hogy hősök voltak-e vagy áldozatok, csak az foglalkoztat, hogy tökéletes részei legyenek az újrateremtett egésznek.”S hogy még élvezetesebb legyen a játék a festő és a képének nézője között: minden képnek a címe egy idézet valamelyik filmből. Nyilván ez röghöz is köthetné azonnal a fantáziát, amelynek pedig épphogy szárnyalását várná el tőlünk Berde, de ez csupán támpont ahhoz, hogy legyen honnan elrugaszkodni.
„A címek lehetőségek, és nem magyarázatok. Lehetőséget adnak a nézőnek arra, hogy továbbgondolja a képet. Mert amit lát, az nem a film eleje, nem is a vége, s még csak a közepe sem. Neki kell rájönnie arra, hogy mit lát. Én pedig nem teszek mást, mint hogy elindítom ezen az úton. A kulcsot a megfejtéshez már mindenkinek önllóan kell megtalálnia.”Spiritusz Galéria1075 Budapest
Madách Imre utca 3.
Nyitva: hétfő–péntek 11.00–19.00
Az előző zónArt
A zónArtok aloldala.Ha többet, rendszeresebben szeretne tudni rólunk, csatlakozzon a zóna-olvasók iwiw-klubjába!
