Ember legyen a talpán, aki megmondja, ki is Garami Richárd, milyen művész is ő. Akiket csak kérdeztem, és hallottak róla, lényegében ezt mondták: ja, persze, az a fotós fiú; aha, ő a fűnyírós művész; igen, bábozik vagy mit csinál…
Egy kiállításon találkoztam vele, és abban a pillanatban azt hittem róla, diavetítős. Na jó, ez így persze túlzás, de egy meglehetősen egyszerű mesét mutatott be meglehetősen nem szokványos módon: a diavetítő típusát, amelyikkel kilőtte a mesét a falra, a Debreceni Egyetem földrajz tanszékén láttam utoljára, azzal vetítettük ki az apróbb térképeket a falra. Fura jószág a gép, mert megmutatja azt is, amit a szem nem lát, például a hibákat, a hiányosságokat; felnagyítja és tanulmányozhatóvá teszi a legapróbb részleteket is. Arra azonban csak egyszer gondoltam, aztán vissza is tértem gyorsan a képtelenség határáról, hogy mi volna akkor, ha egyszer olyan műszerrel néznénk a világot, amelyik rétegeiben, a Föld esetén szféráiban tenné láthatóvá az amúgy szemnek láthatatlant. Kezdenénk a légkörrel, majd fókuszálnánk a talajtakaró világára, és újabb tekerés a gombon, s máris a geoszféra tárná fel előttünk kőarcának szerkezetét.
Nos, Garami Richárd masinája éppen ezt valósítja meg. A mese lényege, amit finomhangolással megmutat, egy rizsszem története, nő, nevelkedik, majd a gyomorba jut. Többrétegű mese ez hát, kellően végiggondolt, és tökéletesen kivitelezett. Ahogyan egy hagymát is kibontunk, úgy hámozzuk magunkat a mese mélyére. És aki azt mondja, hogy mindez csak gyerekeknek való, az bizony téved, nem is kicsit. Ilyen egyszerű technikával ekkora hatást csak azok tudnak elérni, akik maguk is meseszerűek. És nem csak az életük, a lényük, hanem az álmaik is.
Nos, hogy ki valójában Garami Richárd?
„Egy időben azt gondoltam, hogy fotós szemmel figyelem a bolygót, de ez nagyon megváltozott – ezt mondja magáról. Nem volt elég neki a fényképek világa.
– De klasszikus médiaművész, intermédikus sem vagyok, pedig ezt írták a diplomámba.”Kézenfekvő lenne hát újból a kérdés, hogy kicsoda akkor valójában Garami Richárd, de alig néhány percnyi beszélgetés után kiderül: nem is ez a fontos. Nem kell meghatározni őt, felesleges. Még a barátai, a mentorai is azt mondják, hogy túl sok minden pakol a vállára, szerencsésebb volna talán, ha kevesebb dologra koncentrálna, és megpróbálna egy-két témában elmélyülni, de ők sem jutnak messzire az érvelésben.
„Mindig abba vagyok szerelmes, amit éppen csinálok, miközben már azon jár az agyam, mi lesz a következő dolog, amit megvalósítok. Furcsa talán, de mindig az adott munkám lendülete tölt fel energiával, és ad erőt a következőhöz. Vannak művészek, akik festenek egy képet, meggyúrnak egy szobrot, én nem ilyen vagyok. Többfelé látok egyszerre, muszáj is többfelé néznem, másként nem tudok dolgozni.”Ezért nem lett hát fotós, gondolom naivan, mert a lencsébe nézni egyirányú folyamat, de máris jön a pontosítás, hogy a fotográfia azért sokkal bonyolultabb annál, mint hogy megörökíteni a pillanatot. Mert keretbe zárni az időt és a teret csak az tudja igazán, aki észreveszi a fontosat, meg tudja különböztetni a lényegest a lényegtelentől. Ehhez pedig többfelé kell figyelni, és nem csak a lencsébe nézni. Mert a fotózás filozófiai kérdés: csapdába kell ejteni az időt; el kell rejteni valamit az időben. Úgy ráadásul, ahogyan azt más nem tenné, vagy nem teszi.
A cikk folytatása...
Azért csak nem hagy nyugodni, hogy miért nem elégszik meg valaki a kamerával, s mi hajtja mindig előrébb és másfelé.
„Iparosként fotózok sokféle témát, de amikor művet készítek, fotótárgyat, képet, szeretek jól átgondolni mindent előre, konfrontálódni akarok önmagammal. Most is egy 4 x 5 inches diás gépre fotózom. Zádor Tamás barátommal egy sajátos, kettős önarcképfotó-sorozat ötletén dolgozunk. Van egy mondat, így hangzik: Két férfi méregeti egymást. Ebből indulunk ki, ezen jár az agyunk, vajon mit hozhatunk ki ebből a mondatból a fotópapíron.”Mondanom sem kell talán, hogy Richárd fejében már össze is állt egy kép, de egyelőre nem sokat árul el róla. Csak annyi bizonyos, hogy van a képen egy kitömött róka a sarokban…
Azért ez a belső alkotási folyamat mutatja, hogy a lencse valahol mindvégig jelen van Garami Richárd mindennapjaiban. Sőt mintha őt magát is venné egy kamera valahonnan kívülről, és rejtené el őt magát az időben, zárná be a térbe. S mindeközben Richárd egészen más terekben is gondolkozik. Tizenöt éve már, hogy együtt dolgozik Varga Gábor Farkassal, akivel sajátos művészeti jeleket hagy a természetben. Az emberi lét nyomai ezek az alkotások, amelyek csakis felülről mutatják meg igazi arcukat, ahogyan a Dél-Amerikában azok a bizonyos titokzatos Nazca-vonalak. Az ottani gigantikus karcolatokkal szemben Richárdék nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy az emberek tudomást szerezzenek arról, hogy land art alkotásaik emberi kéz, nevezetesen az ő munkájuk eredménye, megtervezett, egyenruhában végzett, átgondolt és nem elhanyagolható módon a természettel való bánásmódunk problémáira rávilágító zöld jelek. Egyszer még Brooklynba is meghívták őket a D.U.M.B.O. fesztiválra, ahová egy ősi sziú, baráti kézfogásra utaló mintát nyírtak volna a fűbe, de különböző okok miatt csak plan land art, azaz tervművészet maradt sikeres pályázatuk. Magyarországon a székesfehérvári marhalegelőbe nyírtak legutóbb zöld jelet, a Földet, amelyet körbevesz az olajág.
De jól bánik a vassal is, persze csak ha dühös. Ez nem hiszem, hogy gyakran előfordulna, legalábbis nem sugárzik belőle vadságra való hajlam, mégis flexet ragadott, amikor tíz évvel ezelőtt ellopta valaki Vilt Tibor szobrász Merengő című alkotását a székesfehérvári szoborparkból, és egy vasajtóból kivágta a szobor sziluettjét, és ahogyan a tolvajok észrevétlenül elvitték a szobort, ő is észrevétlenül csempészte a helyére a hiányára utaló sziluettet.
Nem mondhatni tehát, hogy keveset és hagyományosan élne Richárd. Lehet, igazuk van mégis a mentorainak, hogy túl sok mindenbe fog egyszerre. Szabadkozik is Richárd művészi atyjának, Korompai Péter keramikus képzőművésznek, akiről dokumentumfilmet forgat – immáron három éve:
„Pedig mindig befejezek mindent, amibe csak belefogtam… Na jó, nem tettem le még a motorvizsgámat sem, és zavar egy kicsit ez a befejezetlen film is, hiába nyugtat engem Korompai, hogy a filmet úgyis az élet fejezi be.”Dinamikus életet él hát Richárd, s mindeközben még együtt viszi feleségével apró közös műhelyüket a Síp utcában. Na, ha valahol mesére talál az ember, a Síp utca sarkán minden bizonnyal. És nem azért, mert a műhely kirakata tele van Enikő marionettbábjaival, kedves pocakos, himbálózó rókával és papírmasékból készült színházi makettekkel, amelyek valójában a bábok otthonai, mert nem is lehetnek mások. Olyan érzése támad az embernek, hogy ebben a műhelyben lakott Gepetto és Pinocchio, itt született Mazsola és Vitéz László. Mert aki csak egy kicsit is fogékony a mesék világára, vagy megmaradt benne a csodálkozásra való képesség, az tudja, a műhely az, amely teremt, és alkotó szolgál csak valami megfoghatatlan szellemet, amit úgy hívunk, teremtő erő.
„Udvari bolond vagyok, fékeveszett ló” – mondja magáról Richárd, de a műhelyben járva nyer azonnal értelmet az önirónia, s töltekezik meg erővel: ennél bolondabb és fékeveszettebb ne legyen senki soha, mint ő, akiről nem tudnánk megmondani, kicsoda, milyen művész valójában, de amit teremt, arra muszáj odafigyelni – még akkor is, ha Garami Richárd időközben valahol már egészen máshol jár, térben és időben…
Az
előző zónArt
A zónArtok
aloldala.
Ha többet, rendszeresebben szeretne tudni rólunk, csatlakozzon a zóna-olvasók
iwiw-klubjába!
