A nehéz idők valahogy kicsiszolják a jellemet, és megvilágítják a jó és rossz közötti különbséget. Tévedés ne essék: a világ akkor is csak szürke, de az elméletben és sokszor a művészetben is élesen elválik a fény és az árnyék. Úgy hiszem, az ember szomjazik a jóra – egészen addig, míg neki magának rossz dolga van.
Mostanság a szórakoztatóipar kérészéletű lovagjai és dominái az ideálok, míg a képzelt hősök inkább pozőrök, jó smikkel és hatásos megvilágításban. A piros-kék rucis figura öltözéke ma már nem divatos. A főhős bokáig érő bőrkabátra cserélte öltözékét, vastag fekete keretes szemüvegét napszemüvegre, a kólát tablettákra, és a csípőre tett kéz helyett ma már fegyverrel a kézben repül sarokból sarokba, miközben körülötte golyók záporoznak, és tűzrózsák nyílnak ki a háttérben becsapódó rakéták nyomán. Ha pedig a képzelt hős mégsem efféle, akkor inkább olyan mindennapias, tele komplexusokkal meg egyéb emberi problémákkal.
Ilyen a Superman tulajdonságaival rendelkező Hancock is. Repül a levegőben és az űrben, lepattan róla a golyó, és bármit felemel, ám alkoholista, elkeseredett és a végletekig bunkó. Szerencséjére összekerül egy jó szándékú marketingessel, aki meglátja benne a lehetőséget és a jót. És megpróbálja kihozni belőle. Hogy Hancock az legyen, aminek egy szuperhősnek lennie kell. Mert az embereknek szükségük van szuperhősökre még akkor is, ha első látásra nem úgy tűnik.
A film laza, kellemes humorú, pazar látványvilágú, és a történet is új csavart vesz a felénél – nem áll szándékomban elmondani, és addig jó, amíg nem olvasunk róla… legyen csak meglepetés. Hancock története azt mutatja, hogy a szuperhősöknek is kell néha segítség, és azt hiszem, a 21. század elején sokkal több, mint hetven évvel ezelőtt. Ki kell hozni őket a mélypontról, mert különben magunk is oda jutunk.A cikk folytatása...
HIRDETÉS
